Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-452

158 4-52. országos ülés 1904 szép és olcsó selyemhimzéseket, mindnyájan ismerjük a svájezi leányok női ruhát diszitő készítményeit, Bernben és Felső-Olaszországban pedig a fafaragás remekeit. Ne feledjük azonban, t. ház, hogy mindez egy több évszázados fejlődés eredménye. Csodálkozva látom tehát, hogy nálunk is erre törekednek. Pedig nálunk egy egyszerűbb, kelendőbb, a napi piacz szükségletének megfelelő áruczikkre kellene a sulyt fektetni, a minők a szerszámok, a ruházati czikkek stb. Ezért sokkal helyesebbnek tartom a Muszkaországban látható azon iparüzemet, a hol pl. az asztalos munkánál az egész helység csak asztalokat készit, egyik helyen gyalulják a a deszkákat, másutt az asztallapokat készítik, harmadik helyen pedig az egyszerű lábakat rójják össze és végül a negyediken összeállítják azokat. Oroszországban pl. Tver és Nowgorod kormányzóságban több mint 200 község csak szeget kovácsol. Kosztromában minden ember bognár és igy tovább. A még hozzánk is eljutó szentképeket is akként festik, hogy az egyik az arczot, a másik a ruházatot festi, a harmadik az aranyozást teszi rá, a negyedik pedig a kenőczével vonja be. Ezen egyszerű munkák megadják nekik a mindennapi kenyeret ós megteremtik a családi életet, mert játszva és otthon végezhetők el. A mi helyzetünk megvilágítására kénytelen vagyok egy pár perezre szives türelmüket igénybe venni, a midőn megemlítem, hogy többször megkísértettük — igy pl. Szabolcs vármegye lakosságával szemben is — egyszerű munkák meghonosításával keresetet nyújtani a népnek, a mely munka utján könnyen szerezhették volna meg kenyerüket és adójukat is, de ez nem sikerült. Vállalkozóknak kellett átadnunk a munkát és most ugyanazon emberek az előbbi árnak egy harmadáért készítik e). Ha tehát czélt akarunk érni, kénytelenek vagyunk a néppel állandó érintkezésben lévő törvényhatóság kebelében olyan szervet teremteni, a mely nemcsak oktatja a népet, hanem az értékesítésre is utat és módot nyújt neki. (Helyeslés a jobbóldalon.) Ezzel eljutottam a legnevezetesebb kérdéshez, az értékesítés kérdéséhez és aligha tévedek, ha azt állítom, hogy az elmúlt században folyt iparpártolási törekvések nagy része épen az értékesítés kérdésében elkövetett hibákon szenvedett hajótörést, (ügy van! jóbbfdól.) Magyarország a múltban mindig agrár állam volt és igy elegendő iparczikket sohasem gyártott. Innen ered az, hogy a közvetítő kereskedelem nálunk sokkal nagyobb tért hódított, mint a nyugati államokban. Csak példaképpen említem, hogy Londonban, Berlinben és Bécsben csak gyári raktárakat látunk, de olyan nagykereskedőket, mint a minők Budapesten vannak, ott nem találunk, Azonban a mi nagykereskedőink sem tényleges nagykereskedők; ők Julius 1-én, pénteken. is csak hosszabb hitelre vásárolt árukkal kereskednek, mint a külföldi gyárosok bizományosai. (Uyy van! van jobbfelöl.) Ha tehát mi az ő elkerülésükkel dobjuk iparczikkeinket a piaezra, ugy önkénytelenül az önvédelmi czélból való legelkeseredettebb versenyt kell, hogy velünk szemben megindítsák. És e téren két sajnálatos körülmény játszik az ő kezükre. Az egyik a divathajhászat, a mennyiben a gyorsan mozgó és mintáit változtató gyári ipart a nehezebben mozgó, mert egyszerűbb emberek által készített, házi iparczikkek nyomon nem követhetik. A másik ok szegénységünk, a mennyiben pl. a háziasszony kénytelen a pillanatnyi szükségletnek megfelelőleg osztani be az ő bevásárlását, és habár tudja, hogy az olcsóbb gyolcs keményítővel megtömetvén, ez az első mosás alkalmával belőle kimosatik, és a szövet tönkre megy, mégis kényszerülve van az olcsóbb árut megvenni, a tömöttsége miatt valamivel drágább háziipari czikk helyett. Ha tehát mi ipari czikkeinket csakugyan értékesíteni, kelendőbbé kívánjuk tenni: ne mellőzzük meglévő kereskedőinket, hanem igyekezzünk olyan szervezetet létrehozni, a melyek a kisember munkáját azonnal megfizetik és a kereskedőknek hosszabb hitel nyújtása mellett képesek átadni elárusitás végett az iparczikkeket. (Helyeslés.) A kereskedelemügyi miniszter urnak emlékiratában erre nézve is találunk érdekes fejtegetéseket. Én ezen emlékiratot különösen azért üdvözlöm melegen, mert végre-valahára alkalmat adott arra, hogy mintegy megrögzítsük azt az irányt, a melyet az iparfejlesztés terén a jövő évtizedeknek is követniök kell. De minthogy az értékesités kérdésében semmiképen sem tartom mellőzendőnek a kereskedőket, ezt a körülményt szintén a t. kormány figyelmébe ajánlom. (Helyeslés jobbfelöl.) Csak néhány szóval akarok még megemlékezni kézműiparosainkról. (Halljuk! Halljuk !) Kötelességünk megemlékezni róluk már csak azon hősiesnek mondható küzdelmük miatt is, melyet az utóbbi évtizedekben minden oldalról rájuk nehezedő körülményekkel vivtak. (Halljiűc! Halljuk!) Én azt hiszem, hogy kereskedelemügyi kormányzatunk tágas mezején aligha találunk értékesebb tárgyat, mint épen e viharedzett, munkabíró elemeknek pártolását. Az elmúlt évtizedekben szokásossá vált külföldi minták követésével megfosztottuk őket évszázados alakulásuktól, kifosztottuk őket a képesítést szigorúan megkívánó czéhrendszerből és a nagyipar leszorította őket majdnem minden ptaezukról. Ennek daczára ezen magukra hagyott, vagy jobban mondva: agyonkormányzott iparos elemek megtartották ősi erejüket, ősi erényüket és végső erejük megfeszítésével küzdenek a megsemmisülés ellen, líe kapkodjunk, hanem ezt az óriási munkaerőt magában rejtő elemet igyekezzünk pártolni még a czéhrendszer bizonyos részeinek visszaállitása mellett is. (Helyeslés.)