Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-452

b52. országos ülés lWh Julius 1-én, pénteken. 157 mint jó telivér gyorsvonati sebességgel halad sima utján, azonban a másik, az ipar, alig vonszolja magát göröngyös utján, folyton csetlikbotlik. Bi tényleg közgazdaságunk egyik tere sem oly rögös mint az iparé. Nincsen sehol annyi szükséglet, Behol annyi kielégítésre váró igény, mint az ipar terén, és nem mulaszt sehol a magyar társadalom annyit, mint a magyar iparral szemben, mert annak fejlesztésére és megvédésére semmit nem tesz, sőt, habár áldozat nélkül tehetné, mégsem pártolja a magyar ipar termékeit. Lám Ausztriában megvetéssel sújtják azt, a ki nem az osztrák ipart pártolja! De mit várunk a nagyközönségtől, mikor annak egyik hivatott vezetője idegen gyárakhoz fordul, a magyar sajtó egy része a magyar sovinizmust méltán hirdető és dicsőítő szép czikkeit idegen gyárból hozatott papíron nyomja. Minő szép társadalmi munkásság volna, ha a sajtó óriási szükségletét egyesülten egy újonnan felállítandó magyar gyárból szerezné be! Társadalmi működésünk, ha ugyan van ilyen, alig ér valamit. A nagyközönség semmit nem tesz, csak jajveszékel; ifjainkat ferde irányban neveljük, és jól tudjuk, hogy ma már nem nevelünk, csak tanítunk, sőt a középiskolák is, utánozván az egyetemi szokásokat, folyton szaporítják a félmüveit élősdiek számát. (Ugy van ! a ház minden oldalán.) Otthonukban kényelemszeretetre, nyegleségre szoktatott ifjainkban nem fejlődhetik ki a testilelki rugékonyságot megkívánó szabad gondolkozás és ezért önálló gondolkozás és elhatározó képesség hiján lévén, ifjúságunk mind a hivatalnoki pályára tódul. Ezért találunk olyan kevés egyént az értékeket termelő ipar terén. A tőke pedig látván a vállalkozó kedv hiányát, természetszerűleg tartózkodó. Ezen csak a nyomor kényszere segit és félős, hogy ez nagyon gyors léptekkel közeleg. De ha már a társadalom megtagadja az ipartól ifjait, legalább ne tagadná meg tőkéjét és ne hevertetné takarékpénztárakban. Hiszen tiz évvel ezelőtt a betétek összege mintegy egy milliárd volt, ma pedig több mint két milliárd. Ezt a tőkét kellene mozgósítani. Mennyit teremthetnénk, ha ez egy dolgozó tőkévé, iparüző tőkévé válna! T. ház! A kereskedelemügyi miniszter ur az iparfejlesztésről egy nagy és igen értékes emlékiratot terjesztett elő. Polónyi Géza: Tessék az önálló vámterületet megcsinálni, akkor majd lesz tőke! Rátkay László: Himnusza az önálló vámterületnek. Dobiecki Sándor: Ezt a nagy művet azonban Ötletszerűleg nem lehet megvalósítani, csak hosszú évek SZÍVÓS munkássága és erélyes vezetés biztosíthatja a sikert. Reméljük, hogy mind a kettő meglesz és igy biztosítva lesz az áldásos siker. A felvetett eszmék nem ujak, és ha az eredmény mégis csekély, a mennyiben ezen emlékirat tanúsága szerint 2642 gyári üzemben alig 259.000 munkás talál foglalkozást, ez még nem azt teszi, hogy az eszme rossz, itt legfeljebb a végrehajtásban lehet hiányokat tapasztalni. Azonban, t. ház, nem lehet czélom e nagy emlékiratnak szép eszméit bonczolni; én itt — mint előzőleg, — csak egyik ágnak gyakorlati végrehajtásával kívánok foglalkozni. (Hal!juh! Halljuk !) Lakosságunk számának szaporítása nélkül és gazdasági erőnk fejlesztése nélkül hiába szónokolunk a nagy nemzeti eszmének megvalósításáról. Helyesen jegyzi meg az emlékirat, hogy a kivándorlók nagy része a megfelelő kereseti források hiányában hagyja el hazáját és ezen kormányunk az iparnak egymásra ható munkafejlesztésével és az ebből származó ujabb kereseti források megnyitásával óhajt segíteni. Azonban, t. ház, ugyancsak ezen emlékirat tanúsága szerint az utolsó tiz esztendőben megállapított 465 gyári üzemben alig 59,000 ember kapott foglalkozást; ha ezt az évek száma szerint szétosztom, évente alig 5 —6000 ember nyer ujabb keresetet a nagy iparpártolás mellett. Milyen csekély ezeknek a száma a kivándorlók számához képest, a mikor 1893-ban 171.000 ember vándorolt ki, tehát több, mint harminczszorosa és majdnem annyi, a mennyi évenkint születik Magyarországon. Ez az egy adat élénken tanúsítja, hogy milyen csekély azoknak a száma, a kik a nagyipar révén juthatnak ujabb keresetforráshoz, azok számához képest, a kik a nyomortól űzve, kénytelenek elhagyni hazájukat. Azt hiszem, t. ház, hogy ezen az utón kormányunk czélhoz nem jut. Nagyobb keretű és gyorsabban ható eszközre kell tehát találni és azt hiszem, hogy ez a háziipar fejlesztése volna, (Általános helyeslés.) mert a háziipar révén gyorsan és sok ember kap kenyeret, mig ellenben a nagyipar révén csak kevés és hosszú idő eltelte után. Ha tehát a vándorbotot ki akarjuk csavarni a kivándorlók kezéből, faragjunk belőle szerszámot, hajtókereket stb. (Helyeslés.) Ha már most azt vizsgáljuk, hogy kikből áll a kivándorlók zöme, azt látjuk, hogy nagyrészt az elszegényedett törpe-gazdákból verődnek össze. Hogyan történik az, hogy ezen a boldog földön ennyi ember nem találja meg megélhetését? Míg a sokkal szegényebb Olaszországban egy négyzetkilométeren 113 ember élhet meg, addig nálunk ugyanennyi területen csak 59 ember találja meg a táplálékát. Ennek oka nézetem szerint abban keresendő, hogy gazdasági viszonyaink a mi gazda-népünket hosszú télen át munkátlanságra kényszeritik. Mikor csak fogyasztanak, de nem termelnek! Ha ezeknek az embereknek akarunk kereset-forrást nyújtani, ezen keresetforrásnak olyannak kell lenni, a melyet az illető kizárólag a téli hónapokban végezhet és pedig otthonában, a munkának pedig olyannak kell lennie, a melyet az ő munkában eldurvult keze és gyakorlatiatlan elméje elvégezni képes. A külföldi államok is ilyen téren próbálkoznak. Láttuk Máltában a