Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-451

höí. országos ülés 1904- június 30-án, csütörtökön. 133 költségvetés, a mely lényegileg az elmúlt év kezelési eredményeinek regisztrálása, ezt a százezer koronát törölni kellett. Azonban az 1904. évi költségvetésben ezen százezer korona ismét ott szerepel, tehát az az antiszocíialisztikus tendenczia legalább ezen a téren egví Italában nem tapasztalható. (Derültség jobbfelöl) És ha már erre a rám nézve is nagyon fontos, mindnyájunk odaadó ügyszeretetére méltó kérdésre kitérek, mindjárt meg kívánom jegyezni azt, hogy sem az ország pénzügyi erejére való tekintetből, de talán épen helyes társadalompolitikai szempontokból sem tartanám helyesnek, hogy a hét éven felüli gyermekek gondozása is olyan mértékben háruljon az állam vállaira, mint a hogy ezt az állam a hat éven aluli gyermekekre vonatkozólag átveszi. Ez nem felelne meg a törvényhozás intenczióinak sem, mert az erre vonatkozó törvény egyenesen azt mondja, hogy legfeljebb 400.000 koronát vegyen fel a kormány a költségvetésben erre a czélra. Már most kérdem, t. ház, 400.000 koronával mit lehetne tenni, ha jóformán államosítani akarnók a hét éven felüli gyermekek gondozását. (Helyeslés jobbfélől.) Én tehát azt hiszem, a helyes megoldás itt az, hogy igyekezzünk most már a társadalomnak egész érdeklődését, egész erejét a hét éven felüli gyermekek gondozásának nagy kérdése felé irányítani. (Helyeslés?) Azon társadalmi és egyesületi körök, melyek szép sikerrel foglalkoztak a csecsemőknek gondozásával, azok most háttérbe szorultak, jóformán elvesztették a munkatért a sokkal hatékonyabb állami beavatkozásnál fogva. Ezek is most konczentrálják, fordítsák egész erejüket azon gyermekek további gondozására, a kik az államnak kezeiből 7 éves korukban kikerülnek, az állam pedig "igyekezzék felébreszteni a társadalomnak az érdeklődését, felkelteni annak inicziativáját ezen a téren és az ezen czélra szánt úgyis mérsékelt összeggel gyámolitólag, ösztönzőleg, istápolólag lépjen fel ott, a hol a sikeres társadalmi működés előfeltételei megvannak. (Altalános helyeslés.) Ezt csak közbeszólókig voltam bátor megjegyezni. Most lássuk magát a költségvetést. (Halljuk! Halljuk!) Az én t. barátom, gróf Apponyi Albert azt mondta, hogy az ő bizalmatlanságának a pénzügyi politikában rejlő oka is van, mert hisz látjuk a visszaesést a pénzügyi multunknak azon sötét időszakába . . . stb. — Mindnyáján tudjuk, melyikről van szó. És itt azután t. barátom az ő szokott művészi beosztásával egy gradáczión megy keresztül s azt mondja, hogy gyanús szimptoma s a nem rég múlt időknek szomorú emlékét idézi fel a kormánynak az az eljárása, melyet a beruházási kiadásoknak kölcsönből való fedezése utján tanúsít. Ez az alapfok. Most következik a comparativus: a második aggasztó jellemvonás az improduktív kiadásoknak, t. i. a tisztviselői fizetésemeléseknek aggasztó növekedése. S azután jön a snperlativus: még sokkal komolyabb képet nyerünk, ha a katonai kiadásoknak rohamos növekedését nézzük. (Felkiáltások a baloldalon: Igaza van!) Hát, t. ház, lássuk először az alapfokot. Az a javaslat, a melyet a kormány nevében szerencsém volt a ház elé beterjeszteni, egyes tételeire nézve eltér ugyan a Széli-féle kormány által benyújtott javaslattól, de épen elvi dispoziczióra nézve, épen azon szempontból, hogy a beruházási kiadások évről-évre quasi a költségvetés függelékeként kölcsönökből fedeztessenek, hogy tehát a beruházási tételek egy része kölcsönből nyerjen fedezetet: ép ezen elvi szempontból teljesen változatlanul vette át a Szélikormány konczepczióit. Én elárulhatom azt, t. ház, hogy mi igen alapos tanulmány tárgyává tettük azt, nem kellene-e kiszakítanunk a beruházások ezen komplexumából a valóban gazdaságilag is produktív nagyobb tételű kiadásokat és azokat egy beruházási kölcsön-tipus kibocsátása által a költségvetésből egészen kihasítva fedezni. A döntő érv, mely ez ellen szól, azon körülményben rejlett, hogy épen mire a beruházási törvényjavaslat kérdése megérett arra, hogy a ház asztalára letétessék, bekövetkezett az oroszjapán háború, bekövetkeztek azon fináncziális viszonyok a világ pénzpiaczán, a melyek között teljesen elhibázott akczió lett volna a kormány részéről egy ujabb nagy hitelműveletnek, egy ujabb nagy kölcsöntípusnak kreálása. Sokkal helyesebbnek tartottuk tehát az adott viszonyok között megmaradni azon a járt nyomon, melyen elődeink indultak meg, és fen tartani egy esetleges későbbi időpontra azt, hogy a hitelviszonyok, a pénzpiacz viszonyainak javulása mellett nem lehet-e majd eredeti gondolatunkra, eredeti álláspontunkra visszajönnünk. Denique ma ugyanazon állásponton állunk, a melyen a Széli-kormány állott. Ugyanazt a javaslatot képviseljük itt, melyet a Széli-kormány beterjesztett volt. Már pedig én mégis csodálattal látom azt, hogy a Széli-kormány eljárását tartja t. barátom gyanús szimptomának, a melyből] régmúlt idők szomorú emlékét látja felújulni. (Derültség jobbfélől.) De hát hogy állunk a másikkal, a komparativussal, az aggasztó jellemvonással? Hogy a tisztviselői fizetések emelése nem tréfa dolog, azzal talán senki sincs inkább tisztában, mint én, és hogy ezt a kormány teljes mértékben érezte és honorálta, azt talán eléggé bebizonyította azzal, hogy mindjárt kormányraléptekor azon óriási ódiumot vette magára, hogy az ország egész tisztviselői karának, a mely már joggal számított, mint jóformán befejezett tényre, a Széli-féle fizetésrendezésre, azt a keserű igazságot mondta meg, hogy a dolgot rekonszideráczió alá kell venni, mert félő, hogy ily mérvű rendezése a fizetéseknek zavarba hozza az ország pénzügyeit. Az a javaslat, a mely a Széll-kormány