Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-450

108 Í50. országos ülés l90k június 2(S-án, kedden. módok teljes figyelmen kivül hagyása mellett nemcsak szabályellenesen, hanem helytelenül intézkednek «, — megmondhatom, hogy ez a helytelen intézkedés abból áll, hogy a magyar konzulátusi hatóságokkal magyarul akarnak levelezni, (Mozgás a szélsöbáloldälon.) — »a mely eljárás a külföldön székelő követségeinknek és konzuli hivatalainknak folytonos panaszaira ad okot és alkalmat*, (Nagy mozgás és zaj a szélsöbáloldälon.) »sőt minden esetben a csász. és kir. közös külügyminisztérium közbenjárását is igényli. Minthogy ezen eljárás nemcsak igen sok felesleges munkát és levelezést idéz elő, de gyakran a kincstár érdekeit is veszélyezteti és mert nem vagyok hajlandó elnézni azt, hogy az erre nézve fennálló rendeleteim figyelmen kivül hagyassanak, ennélfogva a jövőbeni miheztartás és szigorú alkalmazkodás végett a hivatalbeli elődöm által kiadott 3117. számú, valamint az általam 1900 június 12-én 1379. szám alatt kiadott körrendeleteket az alábbi lenyomatban azzal közlöm a hatóságokkal és hivatalokkal, hogy a külföldi levelezés körül követett eljárásnál az ezekben foglalt rendelkezésekhez alkalmazkodjanak. Már most kijelentem, hogy a mennyiben valamely hatóság vagy hivatal ez ügyben a jövőben is a fentemiitett rendeleteimtől eltérő eljárást követne, annak főnökét, vagy a mulasztással vádolható tisztviselőket már az első esetben 20 korona, ismétlés esetén pedig 50 korona pénzbirsággal fogom sujtani«, (Nagy mozgás a szélsőbaloldalon.) »terhelő körülmények fenforgása esetén pedig az illetőket fegyelmi utón fogom büntetni«. (Nagy mozgás a szélsöbáloldälon és fellciáltásoh: Botrány! Gyalázat !) Mit tartalmaz ez az intézkedés? Hogy az egyes pénzügyi hatóságok merészeltek a magyar állam közegei gyanánt szereplő közös konzuli hivatalokhoz magyar nyelven irni. És most elrendeli azt, hogy (olvassa): » Minthogy az ausztriai hatóságok — illetőleg a konzuli hatóságok is — legnagyobbrészt nem rendelkeznek olyan közeggel, a ki az itteni hivatalos megkereséseket le tudná fordítani, azokra az ügyekre nézve, a melyek sürgős intézkedést igényelnek, kívánatos, hogy az ausztriai hatóságokhoz intézendő megkeresésekhez ezek német fordításai is mellékeltessenek*. Hasonlót rendelt el a konzulátusokra vonatkozólag is. (Mozgás a szélsöbáloldälon.) Mit jelent ez, t. ház? Büntetéssel fenyegetni azt a magyar álíamtisztviselőt, a ki az ő saját, törvény által megállapított magyar hivatalos állam nyelvén mer egy okmányt kiállítani, (Nagy mozgás és fellciáltásoh a szélsöbáloldälon: Hallatlan! Gyalázat!) és elrendelni, hogy tartozzék hiteles német forditást csatolni az ő eredeti magyar fogalmazványához! Mi ennek konzekvencziája ? Hogy a magyar állam felségjoga megtagadtatik; hogy a végrehajtő közegektől a konzulátushoz, a konzulátusi tisztviselőkhöz átmegy egy okirat, a mely magyarul szól, de hiteles német forditás kapcsán. Az a konzul nem bolond, hogy megtanuljon magyarul. Meg sem nézi azt a magyar aktát, hanem olvassa a német átiratot, ez neki az anteaktája. Ha nem volna olyan törvénytelen a dolog, még mentséget lehetne találni valaki számára, ha e tekintetben recziproczitás volna a paritás elmélete alapján. De nemcsak hogy recziproczitás nincsen, hogy amonnét magyar fordítással nem küldetnek át az iratok, de, a mint az előbb konstatáltuk, maguk a miniszterek a külügyi hivatalokkal és a közös miniszterekkel és a minisztériumok szakközegei egyenesen német nyelven leveleznek. Engedelmet kérek, ezek tűrhetetlen állapotok... (Egy hang jobbfelöl: Nem igy van!) Bár ne igy volna. Nagyon örülnék rajta. Annak, hogy mi a magyar nyelvet igy megkisebbitjük, a gyakorlati életben megvannak a konzekvencziái. (Halljuk! Halljuk!) Nem szándékozom most nagyobb területre extravagálni, csak egy példát mondok el az uraknak. Nem régen történt, két hete, hogy — először életemben — megfordultam Brassó városában. Estefelé megnéztem a várost, egyszerre zenét hallok, azt mondom a kocsisomnak, hogy hajtson oda, hadd lássam, mi az. Hát látom, hogy jönnek Honterus-ünnepélyről a diákok és — szivet szomoritó dolog, abban a városban, a hol magyarok is vannak, magyar főispán van — tüntetőleg felvonul nem tudom, hány száz gyermek, van ott 30—40 féle zászló, természetesen a válszalagok mind tüntetőleg német színűek, de van ott német, görög, szerb, horvát, román mindenféle zászló, de pénzért sem találni köztük egyetlen egy magyar zászlót sem. Magyarország területén, Brassóban, én magam voltam jelen, — igaz, hogy kellemetlenségtől tartva elhajtattam onnan, mert nem tudtam végignézni — lehetséges, hogy középiskolai növendékek magukkal visznek egy Honterus-zászlót, feldíszítve idegen nemzet jelvényével és tüntetőleg mellőzve a magyar államnak minden jelvényét. Hiszen, a merre megyünk, mindenhol csupa megaláztatást látunk. Csodálkozhatunk-e rajta, hogy ha ellenségeink nem tisztelik a magyar zászlót, a melynek becsülete, tisztelete nincsen már itthon sem? (TJgy van! JJgy van! a szélsöbáloldälon.) A miniszterelnök urnak az a szerencsétlen álláspontja hosszú évtizedek hasznos és termékeny munkáját fogja tönkretenni és elsöpörni, mert hiába igyekszünk áldozatok árán is a magyar nemzet számára gyermekeket és jó polgárokat nevelni, ha a kormányelnöki székből ilyen politikát hirdetnek, a hol magunk alázzuk meg a nemzet legdrágább kincsét, a magyar nyelvet. Lengyel Zoltán: Brassóban magyar ember patikát sem kap a miniszterelnök úrtól, csak a szászok! Ha pedig kap patikát, hát nem kap lakást hozzá! (Derültség.) Polónyi Géza: Ez is egy szomorú jelenség, a mely beillik a képbe, a melyet festek, A vas-