Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.
Ülésnapok - 1901-430
430. országos ülés 1904 május 19-én, csütörtökön. 79 melyre mi törekszünk és nem is azt a czélt valósítja meg, a melyet 1902. november 22 én a pénzügyminiszter itt érintett, de mindenesetre elismerjük, hogy ez egy lépés, a mely előkaladást jelent. (Zaj. Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon. Elnök csenget.) Ne vegyék tehát tőlünk rossz néven, t. képviselőház, hogy én ezeket előrebocsátottam, de ennek előrebocsátására- szükség volt azért, nehogy a párt állásfoglalása akárhol félremagyarázható legyen. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Most pedig, hogy ez már megtörtént, mielőtt a törvényjavaslat elfogadására adnók szavazatunkat, azt hiszem, mégis helyes lesz e törvényjavaslat tárgyilagos bírálatába is belebocsátkozni. (Halljuk! Halljuk!) Ha mi egy törvényjavaslatot összhatásában akarunk elbírálni, akkor, azt hiszem, legelső' feladat megállapítani azt a czélt, a melyet az megvalósítani akar. Azt hiszem, t. ház, hogy akkor járunk el leghelyesebben, ha e részben minden vitatkozás nélkül arra az álláspontra helyezkedünk, a melyet a pénzügyminiszter ur elfoglalt. A czél tehát az, az ő akkori expozéjában történt előadása szerint (olvassa): »hogy az ipari és általában közgazdasági válságon segítsünk, hogy fiatal, fájdalom, alig számot tevő iparunkat életképessé tegyük, fokozzuk létező iparunknak ellentállási és versenyképességét, a keresetre és munkára alkalmat adjunk, a fogyasztási képességet emeljük, a létező vállalatok prosperálását előmozdítva, uj vállalatok létesülésére alapot nyújtsunk és teremtsünk.« Arra kell tehát nekünk ezen, a pénzügyminiszter által felállított czél érdekében törekednünk, hogy az iparnak és a többi termelő tényezőknek is munkát és keresetet adjunk. (Ugy van! Vgy van! a szélsőbaloldalon. I Ha csak ez volna feladatunk, akkor könnyen keresztülesketnénk a kérdés bírálatán; azonban, fájdalom, rá kell rögtön mutatnunk arra, hogy Magyarország kivételes helyzetében sohasem képes egy czélt magában odaállítani és a felé törekedni, mert nekünk annyi bajunk van — a melynek részben magunk vagyunk az okai, részben a helyzet juttatott bennünket abba bele, — hogy nekünk valamely czélt más czéllal is össze kell kötnünk. Azzal a czéllal, a melyet kifejtettem, fájdalom, elválasztbatlanul össze van kötve egy másik czél, a melyet épen ugy tekintetbe kell vennünk, a mely előtt épen ugy nem hunyhatunk szemet s a mely bennünket nemcsak irányit, hanem köt is, és ez a czél, a melyre a pénzügyi bizottság előadója is rámutatott és melyet jelentésébe is felvett, az, hogy nekünk alkotásainkban alkalmazkodnunk kell az ország pénzügyi helyzetéhez, mert ha mi ezzel nem számolunk, ha csak azt a czélt tartjuk szem előtt, a melyet megállapítottunk, ha mi azon czél iránti tekintetből ezen utóbbi szempontra nem figyelünk, nem megyünk a dolog mélyébe, akkor esetleg az a segítség, a melyet hoznánk, csak látszólagos és ujabb bajoknak válhatnék kutforrásává. Épen ezért ezen törvényjavaslat bírálatánál, ha tárgyilagosak akarunk lenni, azt kell megállapítanunk, hogy a főczélt, t. i. a munkaés keresetadást ugy tudjuk-e elérni, hogy ez által a befektetések gyümölcsözése is biztosítva legyen. Mert a mely perczben ezt el nem érjük, ha t. i. ezen befektetést meggondolatlanul viszszük keresztül, a nélkül, hogy annak hozama Magyarország részére biztosítva lenne, méltóztassék elhinni, Magyarország pénzügyei nagyon veszélyes helyzetbe sodortatnak. (Igaz! TJgy van! a bal- és a szélsobaloldalon.) Az ország pénzügyei, legyünk egyszer már ezzel tisztában, valami rózsás helyzetben nincsenek. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsobaloldalon.) Szertelenül szaporítottuk az állam kiadásait, ugy rendeztük be államháztartásunkat — s ezt nem először mondom itt ebben a házban — daczára szegénységünknek, mintha gazdag állam volnánk. S midőn ezt felhozom, a tárgyilagosságnál fogva, a melylyel tartozom magam és a ház iránt, ki kell jelentenem, hogy ezért némely részben a felelősség bennünket is terhelhet, mert mi sem álltuk útját egy olyan közvélemény megalakulásának, a mely a közigazgatás minden ágában az összes közalkalmazottakat feljogosította arra, hogy erősebb igényekkel lépjenek fel az állammal szemben. Hiszen ha az ember az utóbbi időkre visszatekint, csakugyan elborzad, ha látja, hogy mit tettünk és micsoda eredményt értünk el. A háznak egyik tiszteletre méltó tagja, a ki pénzügyekkel nagyon avatottan szokott foglalkozni, nagyon szépen kimutatta, — a miről különben mindnyájan meggyőződhetünk a költségvetések áttekintése által — hogy 1892-től 1902 ig Magyarországon az államtól ellátást kapók száma 37,059-czel szaporodott és a személyi kiadások összege e tiz esztendőn belül 82 millió koronával emelkedett. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Ha egy ország csak tiz év alatt ekkora összegeket, képes alkalmazottai számára odaadni, annak a háta mögött oly nemzetnek kellene lennie, a mely ezt meg is bírja; ezt azonban hiába keressük. De ha csak ennyi volna! Azóta azonban megint egy nagy mezőn a fizetések emelésében oly horribilis összegekig mentünk, hogy én azt hiszem, az igen t. miniszterelnök ur tegnap a pénzügyi bizottságban tévedett, midőn ez összeget 35 millió koronára számítja; az én számitásom szerint az 52 millió koronát is meghalad. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Hozzájárul ehhez, hogy a lavinát megakasztani útjában nem lehet, s hogy az országnak a közszolgálat terén még nagyon sok oly alkalmazottja van, a kinek az eddigieknél talán erősebb joga is lehet arra, hogy az állam segítő kezét igénybe vegye; a mi pénzügyi helyzetünk pedig nem valami rózsás. És igy még
