Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.
Ülésnapok - 1901-426
k-26. országos ülés 190í május 11-én, szerdán. 3? községeknek, a melyek pótadója 20%-on felül van és melyeknél az 1600 és 1000 koronás mini. malis fizetés nincs meg. Ezeknek megadja. De nem adja meg azoknak a községeknek, a melyek már eddigelé is, noha nagyon túl vannak a 20%-oa községi pótadón, részint a községi adminisztráczió előmozdítása érdekében, részint a jegyzői állás stabilitása érdekében önként meghozták a nagy áldozatot és a minimális 1600 korona fizetést a jegyzőknek megadták. Hát ez az osztó igazság ? Ez nem igazság, ez irigységet fog felkelteni azokkal a községekkel szemben, a melyek áldozatkészek voltak, szemben azokkal, a melyek elég szükkeblüek voltak eddig a jegyzők iránt. Szerény véleményem szerint az osztó igazságnak az felelne meg, ha a törvényjavaslat kimondaná, hogy mindazon községekben, a hol a pótadó 20%-on felül van, az 1886 : XXII. törvényezikkben megállapított 800 korona minimumon felül való fizetést az államkincstár fedezi. Ekkor részesülnének az állami dotáczióban azok a községek is, a melyek áldozatkészek voltak, valamint azok is, a melyek szükkeblüek voltak. Még egy kisebb fontosságú, de a jegyzőkre elég jelentékeny kérdésre vagyok bátor az igen t. ház és különösen a kereskedelemügyi miniszter ur figyelmét felhívni. Az állami hivatalnokok, a megyei tisztviselők, tanárok, kongresszusokra utazók, sokszor még nagyobb utakat tevő turisták is, a miniszter urak, sőt még az országgyűlési képviselők is kedvezményes vasúti jegyeket élveznek, csak épen a községi jegyzők nem. Engedelmet kérek, a községi jegyzőnek igen sokszor kell hivatalos útra menni, az alispánjához, a főszolgabíróhoz, a pénzügyigazgatóhoz, de leggyakrabban katonaügyben, azonkívül igen sok deputáczióban, gyűléseken kell részt vennie, a mi mind költségbe kerül. Azt hiszem, az osztó igazságnak nagyon megfelelne, ha ezeknek a községi jegyzőknek a kereskedelemügyi miniszter a kedvezményes vasúti utazhatás jogát megadná, mert ez az államra oly csekély öszszeg, a mely nem numerái, annak a szegény családnak azonban az a néhány forint is, melyet ez által megtakaríthatna, nagyon fontos. Igen kérem tehát az igen t. miniszter urat, hogy ezt a községi jegyzőknek megadni méltóztassék. T. ház! Midőn ezeket bátorkodom a törvényjavaslatra vonatkozólag elmondani, méltóztassanak megengedni, hogy beszédem befejezéséül az egész országot érdeklő nagyfontosságú ügyre felhívjam az igen t. kormány és az igen t. ház becses figyelmét, a mire ugyan azt mondhatják, hogy nem áll szoros összefüggésben a jelenleg tárgyalás alatt lévő törvényjavaslattal, de szerény véleményem szerint nagyon is összefüggésben van vele, és ez az adóreform kérdése. A törvényhozás bölcsessége most rohamosan iparkodik helyrehozni évtizedeknek a mulasztását, gondoskodik minden funkczionáriusáról, a legkisebb exisztencziákról, de még inkább a legnagyobbakról. Néhány évvel ezelőtt emelte a törvényhozás a hadsereg tisztikarának a fizetését, az év elején emelte az állami hivatalnokokét, pár héttel ezelőtt a megyei tisztviselőkét, ez a törvényjavaslat hivatva van rendezni a községi jegyzőkét és nagyon jogos és természetes, hogy rövid időn belül követni fogja ezt a városi tisztviselők fizetésrendezése, a felekezeti tanítóké, a vasutasoké. Szóval az állam minden tőle telhetőt megtesz arra, hogy alkalmazottainak tisztességes megélhetését biztosítsa. Egyről azonban nem méltóztatott gondoskodni sem a kormánynak, sem a törvényhozásnak arról, hogy kik és mikép fogják ezeket a költségtöbbleteket megfizetni, nem méltóztatnak gondolkodni az adózóképesség emeléséről (Igaz! Ugy van! a szélsőbalóläálon.) és nem méltóztatnak gondoskodni az adórendszernek humánusabb, emberségesebb, igazságosabb és méltányosabb beosztásáról. ígéretet hallottunk nagyon sokszor, királyi trónbeszédekben, a múlt évi expozéban is benne van mindenütt az igéret; hanem konkrét javaslatokat várna már ez az ország, azokat a javaslatokat óhajtaná már az az adózó közönség látni, a melyek ezeket meg is valósítanák. Xecsak ígérnék azt az igéretföldjéf, hanem valósítanák is meg már egyszer. Pedig azt hiszem, nem csalódom, ha azt mondom, hogy annak az általános elégületlenségnek, a mely az országban mindenütt felüti fejét, annak az általános elszegényedésnek, a melyet mutatnak a telekkönyvek, az üzletek, a kivándorlás, annak az általános ipari, földmivelési és kereskedelmi panga'snak nemcsak az Ausztria által való gazdasági elnyomatásunk az oka, hanem oka az óriási, nagy mérvben felhalmozódott adó ós különösen annak igazságtalan és méltánytalan elosztása. Az állam egy kalap alá veszi minden polgárát akkor, mikor a terheket rárakja, de nem veszi egy kalap alá akkor, mikor a jogokat osztogatni kellene. Az állam megadóztatja a legkisebb exiszteneziát, megadóztatja a mindennapi kenyeret, megadóztatja azokat az elsőrendű életszükségleti dolgokat, a melyek alól a legkisebb napszámos, a legkisebb exisztenczia sem vonhatja ki magát, hacsak az önmaga és családja egészségét nem akarja veszélyeztetni. Pedig méltóztassék elhinni, hogy arra a kisemberre, legyen ez akár zsellérember, akár kisiparos, az a néhány fillérnyi adó sokkal súlyosabban nehezedik, mint a latifundiumokkal rendelkező nagybirtokosokra a számszerint nagyobb adó. Igen nagy aránytalanságot és méltánytalanságot lehet tapasztalni a fogyasztási adónál is. Azok is túinyomólag a legszegényebb osztályt terhelik legjobban, mert az elsőrendű életszükségleti czikkekre vannak azok kivetve. Nem sorolhatom itt fel ezeket mind, hanem egy példát mégis vagyok bátor felhozni a t. ház előtt. A borfogyasztási adónál is van szerintem egy igen nagy anomália, A törvény megadja a
