Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-445

//45. országos ülés IdOh június 22-én, szerdán. 33? meg lehetőleg mindazon megtorló intézkedéseket, a melyek a mozgalommal összefüggnek, helyezze vissza mielőbb állásukba azokat az embereket, a kik egy helyzetnek kényszere folytán élére lettek tolva ennek a mozgalomnak, hadd vegyék fel újra munkájukat, hogy itt az országban csakugyan lecsillapodjék az a zavar, az a nyugtalanság, a melyet a vasutasok sztrájkja, azután később az ő perbefogásuk, a melynek mégis némi üldözési szine volt, az országban okozott. Igazságtalanság és méltánytalanság volna, ha 40.000 ember hibájáért vagy tévedéseért az a 13—14 ember bűnhődnék, a kiről maga a törvényszéki tárgyalás is kiderítette, hogy nem ők voltak szerzői és vezetői ennek a mozgalomnak, hanem csak előretolt alakjai, kiknek háta mögött 40,000 embernek életérdeke állt. Csakis ilyen amnesztia mellett lehet az előállott ellentéteket kiegyenlíteni és azt az izgató szálkát ebből a sebből véglegesen kihúzni. Ez az egyetlen kibontakozás szerintem, melyet a kormány megadhat tekintélyének megóvása mellett, s megadhatja ezáltal azt a belső nyugalmat is a lelkekben, a melyet a vasutasok önérzetük sérelme nélkül a kormánytól elfogadhatnak. Akkor nem lesz győző, nem lesz legyőzött, de lesz eredmény. Ez az eredmény pedig a méltányos igényeknek a kielégítése lesz és egyúttal annak a rendszernek bukása is, a mely a szigorú gőgnek és az elzárkózottságnak álláspontjára helyezkedve, évtizedeken keresztül nemcsak hogy sebeket nem gyógyított, hanem azoknak gyógyítását rendszeresen elhanyogolta, (Ugy van! halról.) Nem akarok hosszasabban foglalkozni e tárgygyal, mert szeretném, ha mai napon a vasutasok javaslata letárgyalható lenne. Még csak két kisebb dolog az, a mely az én figyelmemet magára vonta és melyet előterjeszteni kötelességemnek tartom. Az egyik, a mit többen emiitettek képviselőtársaim közül, a kicsinyembereknek az ügye. Azt hiszem, szocziális szükség az, hogy a kisegítő munkások, a vasúti kisegítő fékezők, azután a vaggonkapcsolók tarthatatlan helyzetét orvosoljuk, mert a mai világban 25—30 korona jövedelemből megélni és családot fentartani egy munkás nem képes. Igaz, hogy a t. miniszter ur azt mondhatja, hogy minek vállalkoznak oly kenyérkeresetre, a mely nem ad becsületes megélhetést. Vállalkoznak a jövőnek reményében. A szabályzat első szakasza értelmében, ha az ilyen kisegítő munkások szakvizsgájukat letették, 6 hónap múlva kineveztetnek és véglegesítetnek. Az ilyen kisegítő munkásoknak naponkint kell jelentkezniük az állom ásfönöknél, s ha ezt a jelentkezést elmulasztják, 1 korona pénzbüntetéssel sújtatnak, s 10 napi sétára vannak utalva. Mig más hivatalban ez a séta egy prémium, ezeknél büntetés, mert 10 napon keresztül nem teljesíthetnek munkát. Mikor munkába állanak, 25 órát dolgoznak egyfolytában, egy óráKÉFVH. NAPLÓ. 1901 1906. XXV. KÖTET. ért kapnak 4 krajezárt és 0*5 kilométerpénzt. Ha 25 órán keresztül végezték munkájukat, akkor tudnak keresni 70 krajezárt. Ha minden nap igénybe vannak véve annyi ideig, a mennyit az emberi erő megbír, akkor keresnek havonkint 32—33 koronát, de a sérelem abban rejlik, hogy az ilyen kisegítő munkások sietnek letenni az ő vizsgájukat, mert a szabályzat értelmében 6 hónap múlva véglegesitendők, de az állam, hogy magának bizonyos megtakarítást eszközöljön a kiadásokban, a legnyomorultabb, a legszerencsétlenebb exisztencziákon próbálja a megtakarítást. Van a rákosi rcndező-j>ályaudvaron legalább 200 ilyen munkás, van köztük, aki levizsgázott és négy-öt éven keresztül kisegitő munkás maradt, pedig a szabályzat szerint jogot tarthat a véglegesítésre. Ezt vagy elhanyagolták a felsőbb hivatalnokok, vagy pedig egyáltalán senki sem törődik az ő igazságukkal. A t. miniszter ur ezt nem tudhatja, sokkal alárendeltebb a kérdés, hogysem vele foglalkoznék, de tudnia kellene azon hivatalnokoknak, kiknek kezébe a miniszter ur ezek sorsát helyezte, s én a t. miniszter ur figyelmét erre a dologra felhívom. Ne méltóztassék egyszerűen intézkedni addig, a mig nem szerez ezen a téren kellő felvilágosítást. Méltóztassék csak a rákosi rendező-pályaudvar illető tisztviselőjéhez fordulni: igaz-e, hogy vannak 4—5 éves kisegitő munkások, a kik vizsgájuk daczára nem lettek véglegesítve? Meg fogja látni a miniszter ur, hogy az én szavaimat meg fogják erősíteni. Még egy dologra hivom csak fel a t. ház figyelmét, a melyet itt már érintett, ha jól emlékszem, benyújtott határozati javaslatában Lengyel Zoltán is. Ez szintén kicsiny dolog, de 34 embernek exisztencziáját érinti. Az u. n. fiumei vasúti tűzoltókról van szó. Hogy áll ez a dolog ? Mivel Fiúméban mint kikötővárosban nagy raktárak vannak és ott roppant sok érték, anyag van felhalmozódva, külön kellett ennek biztonságáról is gondoskodni. Ezért 1895-ben ott egy 34 főből álló vasúti tűzoltósági csoportot szerveztek. Ennek tényleg az a feladata, hogy ott az anyag biztonságát, amely az államot nagy károsodástól és rizikótól óvhatja meg, megvédelmezze. A pályázati feltételekben, a melyekben ezen állomások betöltésére a j>ropozicziókat közölték, meg volt mondva, hogy bizonyos készültség is kell hozzá: vagy ácsmunkások, vagy kéményseprőmunkások, vagy képzett tűzoltók legyenek, a kik a magasban való munkát is jobban bírják. Ezek tehát nem egyszerű naj>számosmunkát végeztek, hanem bizonyos kvalifikáczióval, ipari képesítéssel bírtak és épen ezért belehelyezték őket a szolgák III. osztályának harmadik rangfokozatába, vagyis 600 korona kezdő fizetéssel fogadták fel őket. Hivatalos másolatban meg van nálam a Leitner üzletvezető által kiállított kinevezésük, mely szerint ezeket 600 korona illetménynyel a III. rangfokozat harmadik osztályába szolgáknak nevezték ki. 43