Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-443

310 H3. országos ülés 190Í június 20-án, hétfőn. szónoka azt a kérelmet terjesztette elő, hogy az önhibájukon kivül válságos viszonyok közé jutott és az eladósodás örvényébe sülyedt vasúti alkalmazottak megmentése végett, akár kamat nélkül, akár pedig alacsony kamatláb mellett adandó kölcsön által eszközölje ki azért, hogy a magas kamatlábú kölcsönök konvertáltassanak alacsonyabb kamatlábú kölcsönökre, hogy a törlesztési hányadok beosztassanak kisebb részletekre és az eladósodott tisztviselőknek lehetővé tétessék, hogy adósságaikat idővel rendezzék. A miniszter ur erre kijelentette, hogy habár e kérdés szorosan nem függ is össze a fizetésrendezéssel, de foglalkozni óhajt vele, bár én ebben a tekintetben bátor vagyok a miniszter urnak ellentmondani, mert véleményem szerint a fizetésrendezéssel, illetőleg a fizetésemeléssel nagyon is szoros összefüggésben van az, hogy a tisztviselőknek fizetésrendezésével pénzügyi viszonyaik is rendeztessenek. A miniszter ur kijelentette, hogy e rendezés felvételének eszméjét, mint valóban humánus és nemes eszme megpenditését a magáénak vallota. Kijelentette, hogy: »azon lesz, miszerint a kérdést a lehető liberális és lehető méltányos alapon megoldja, mert ugy van meggyőződve, hogy épen azon tisztviselőkön, a kik épen e helyzetben vannak, a fizetésrendezés még nem sokat segit.« A miniszter ur lovagias szótartására és gyakorlati érzékére vall, hogy, ha jól vagyok értesülve, ugy látszik, Ígéretének megvalósításával foglalkozott. Hivatalos kimutatást kért azon adósságok összegéről, a melyek az államvasuti tisztviselőket terheli és igy megdöbbentő adatok jutottak a miniszter ur tudomására. Azok az adósságok t. i., a melyek hivatalosan megállapíthatók, — mert bíróilag le vannak tiltva a fizetések ezeknek az adósságoknak erejéig — és a pumpiánál lévő adósságok, igy nevezik ugyanis az államvasuti alkalmazottak a takarék és előlegező-szövetkezetet, összesen 9—10 millió koronát tesznek ki. Már most, ha hozzáveszem azokat az adósságokat, a melyek hivatalosan meg nem állapithatók, minők a váltók és a kötelezvények alapján a kereskedőknél fennálló adósságok és a melyek az én nézetem szerint szintén kitesznek 10 milliót, bátran el merem mondani, hogy az államvasuti hivatalnokok kara jelenleg mintegy 20 millió K adóssággal van megterhelve; félek azonban, hogy ez az összeg még magasabbra rúgna, ha hitelesen lenne megállapítható. Megdöbbentő, szívfacsaró adatok ezek, t. képviselőház. Ezért azt hiszem, a köznek és magának a tisztviselői karnak teszek szolgálatot, a mikor ezeket nyilvánosságra hozva, a t. miniszter urnak alkalmat adok arra, hogy ebben a tekintetben is nyilatkozzék. Az ő ismert jó szivével és gyakorlati eszével remélem, ennek a kérdésnek gyakorlati rendezését lehetővé teszi, mert ezzel örök hálára kötelezi azt a tisztviselői kart, a mely az ő saját kijelentése szerint is szivéhez van nőve és a melyre vonatkozólag márczius hóban azt mondta: Egynek érzem magamat vele; a mi a vasúti tisztviselői kar becsületére válik, abban én is osztozkodom; ha a vasúti tisztviselői kar elveszti az ország rokonszenvét, az rám is visszaesik és meg fogják látni, hogy én azoknál, a miket kilátásba helyeztem, többet fogok megtartani. Nos, t. miniszter ur, meg lehet győződve, hogy a vasúti tisztikarnak az ő fizetésjavitása tekintetében kifejtett küzdelmét az ország általános rokonszenve kisérte, és hogyha ebben a tekintetben valami korrektivumot fog alkotni, akkor nemcsak a háznak, hanem az ország közönségének kettős rokonszenvét fogja megérdemelni. (Ugy van! bálfelöl.) Kérem is a t, miniszter urat, hogy a mint emiitette, igéretét váltsa be, és — hogy rossz szójátékkal éljek, — ne tartsa meg. Ne csodálkozzék azután, t. képviselőház, senki, ha e szomorú adatok tudatában a tisztviselői kar, a mikor e törvényjavaslat tudomására jutott, nem örvendezett, hanem szivét még jobban elfogta a keserűség érzete, mert látta, hogy a nagy hű-hó után előterjesztett e törvényjavaslatban, a melyet éveken keresztül huztakhalasztottak, a melyre vonatkozólag ígéretek tétettek, lényegileg az ő fizetésének felemelése tekintetében egyáltalában semmiféle intézkedés nincs. Annál is inkább nincs, mert, a mint előbb említettem, maga a miniszter ur is beismerte, hogy az eladósodott hivatalnokokra nézve e fizetésjavitás abszolúte értékkel nem bir. Már pedig azt hiszem, hogy az eddig előterjesztett rideg számok és adatok után bátran nevezhetem az egész államvasuti kart eladósodottnak. A ki Isten különös kegyelméből vagy egyéb támogató eszközök folytán nincs elmerülve az adósságok örvényében, az fehér holló, és azt az államvasuti alkalmazottak név szerint tudják megnevezni. De hát ez az eddig divott előmeneteli rendszer mellett máskép nem is lehetett. Az a szegény ember, a ki az államvasutakhoz belépett, ki volt szolgáltatva a feltétlen eladósodás veszélyének, s ezt az örvényt nem kerülhette el. E tekintetben egy érdekes esettel fogok szolgálni, a mely megtörtént az életben nem egy, de száz esetben, a mely igazolja, hogy hogyan kerül az a naiv lélekkel államvasuti szolgálatot elfogadó, kvalifikáczióval biró tisztviselő adósságba önhibáján kivül. Tegyük fel, a mint a nyolczvanas években történt, midőn az előléptetési viszonyok igen rosszak voltak, hogy valaki a nyolczvanas években hivatalt vállalt a kellő kvalifikáczióval, s kinevezték 1200 korona kezdő fizetéssel. Az akkori előléptetési viszonyok folytán még legalább négy esztendeig kellett várnia, míg magasabb fizetési osztályba került. A nyugdíjjárulék az első fizetésből az intézeti szabályok szerint az alapfizetés 22 százaléka erejéig 48 részletben vonatik le, ez havonkint kitesz 5 K 54 fillért,