Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-443

304 443. országos ülés 190k június 20-án, hétfőn. nézye nem kedvező konzekvencziákat vonnának le, — hiszen itt van a kezemben egyik ellenzéki lapjuk, a mely figyelemmel kiséri ezeket az íté­leteket Magyarországon és lesi, hogy kimondják itt, hogy a vasutas közhivatalnok, mert akkor azt fogja követelni, hogy a horvát vasutvonalakon a kezelési nyelv a horvát legyen — ha tehát, mon­dom, ez a politikai czélzat állja útját annak, hogy ezt a kérdést a törvényhozás eldöntse, akkor tessék eldönteni a másik irányban, hogy nem köztisztviselő, ezzel legalább ez a nagy kérdés tisztázódni fog. Nem mondom, természetesen, hogy ezt most tegyük; addig, mig ezek az ügyek teljesen befejezve nem lesznek, addig ebbe az országgyűlés bele nem mehet. (Mozgás a szélsö­baloldalon,) Azt mondotta a múltkor a kereskedelem­ügyi miniszter ur, hogy már sok szó esett itt a vasutasokról. Iga2a van sok szó esett, jó és rossz értelemben. Hanem sok jó is van benne, mert miként a vizcsepp kivájja lassú csepegésével a követ, ugy ez a sok beszéd és érdeklődés a vasutasok ügye iránt végre megtörte ezt a meg­csontosodott szervezetet és testületet. És ebből sok jó fakad; az a sok jó is, a mit a t. miniszter ur a múltkori beszédében igért, sőt ez a törvény­javaslat is, mely magában véve jó, ennek a követ­kezménye és azért ezen törvényjavaslatot el­fogadom. (Élénk helyeslés.) Sturman György jegyző: Fülöp Béla! Fülöp Béla: T. ház! Mielőtt a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat érdemleges bírálatába bocsátkoznám, engedje meg a t. ház, hogy rö­viden megemlékezzem azon mozgalmaknak, azon szoczíális természetű alkalmi egyesüléseknek okairól és pszichológiájáról, melyek ez ország hivatalnoki karát éveken át fizetésjavitás, fizetés­emelés, illetményeinek szabályozásai czimén fog­lalkoztatták, azoknak e tekintetben ki nem elé­gített csoportjait foglalkoztatják, élénk és állandó mozgásban tartják. Én azt hiszem, hogy rövid fejtegetéseim a t. ház tagjaiban már kialakult meggyőződést még jobban meg fogják erősíteni oly irányban, hogy a tisztviselők ezen mozgal­mának alapja az élet reális szükségleteiben gyö­kerezik és onnan sarjadzott ki. Ezen mozgalom­nak jogossága, méltányossága és igazsága két­ségtelen és ezen méltányos követelmények elől elzárkózni többé nem lehet, nem is szabad; a tisztviselők kívánságait nemcsak részben, hanem egészben teljesíteni már a köznek, a társadalom­nak égető szüksége és a hivatalt adó államnak úgyszólván becsületbeli kötelessége. Ezen szem­pontokból kívánom ma tárgyalni a szőnyegen lévő javaslatot és ilyen szempontokból fogom előterjeszteni annak hiányaira vonatkozólag sze­rény előterjesztéseimet. Senki által kétségbe nem vonható tapasz­talati tény, hogy mindenütt a kulturállamokban az élet és a megélhetési viszonyok évről-évre súlyosbodnak, sőt helylyel-közzel majdnem el­viselhetetlenekké válnak, ugy hogy majdnem gazdasági törvény gyanánt lehetne felállítani azt a tételt, hogy a kultúrával, a kulturális szükségletekkel egyenes arányban növekednek és szaporodnak a megélhetési viszonyok nehéz­ségei. Ezzel a kijelentésemmel arra akartam rámutatni, hogy az egyénnek tisztességes meg­élhetéséhez, valamint a családnak fentartásához szükséges eszközök beszerzése ma már drágább, vagyis a pénznek értéke évről-évre csökken. Nem akarok rámutatni ezen jelenségnek az okaira, nem akarom azokat kutatni. Midőn ezt meg­említem, ezt csak azért teszem, hogy bebizonyít­sam azt a tételt, miszerint a megélhetési eszkö­zök beszerzéséhez több pénz kell ma, mint azelőtt. T. ház! A nap-nap után teljesített hű, be­csületes, szakértelemmel végzett munka nyomán ma már nem a jól eső megelégedettségnek az érzete kél fel a szivekben, hanem a sötét gond­nak a keserűsége, a lehangoló aggódásoknak csüggetegsége, mely abból a tudatból és annak felismeréséből származik, hogy a munkával szer­zett jövedelem és kereslet abszolúte nem áll arányban a megélhetési viszonyokkal és a munka által szerzett kereslet nem fedezi a legszűkebbre redukált megélhetési igényeket. Boldogok és irigylésre méltók a társadalom azon kiváltságos tagjai, a kik állandó és bőséges jövedelem bir­tokában a megélhetésnek ezen nyomasztó érzését nem ismerik; de szomorú és sajnos, hogy arány­talanul sokkal nagyobb azoknak a száma, a ki­ket napról-napra kisér a megélhetésnek aggasztó kérdése és a megélhetésért folytatott küzdelem­nek keserűsége. De még szomorúbb és sajnála­tosabb az, hogy azok, a kik hivatva lettek volna intézkedéseikkel ezt a helyzetet orvosolni, évtize­deken keresztül felháborító közönynyel, az együttérzésnek teljes hiányával szemlélték a hivatalnoki karnak ezen kétségbeejtő küz­delmét és vergődését és ezen mozgalmakban megnyilatkozó társadalmi feljajdulásokban nem vették észre a közel jövőben talán bekövetkez­hető, mélyreható társadalmi átalakulásnak jelen­ségeit, ijesztő előhírnökeit. Kétségtelen, hogy az anyagi gonddal küzdőknek legnagyobb kontin­gensét nyújtják a hivatalnokok, a kik pedig, tudvalévő dolog, évtizedes tanulmányok után testüknek egész erejét, szellemüknek rugékony­ságát, szakértelmüket adják szolgálatba fizetés­ért egyeseknek, a köznek és a vállalatoknak. Ennek felismerése végre a törvényhozásnak figyelmét ráterelte ezen kérdésnek elintézésére, így támadt az 1904. évi I. törvényczikk, mely az állami alkalmazottaknak engedélyezett pót­lékokról intézkedik; igy támadt a vármegyei és községi alkalmazottak fizetésfelemeléséről szóló törvény és a legutolsó sorban kerül most tör­vényhozási elintézés alá az államvasuti alkalma­zottak illetményeinek szabályozása; pedig ha valaki, ugy elsősorban az államvasuti alkalma­zottak érdemelték volna meg a törvényhozás gondoskodását, mert a vasúti szolgálat a testnek és szellemnek teljes kihasználásával időnek előtte

Next

/
Thumbnails
Contents