Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-443

H3. országos ülés i9Uí június 20-án, hétfőn. 303 selné; én magam sem helyeslem, sőt határozottan elitélem. Olyan, az értelmiség magas fokán álló tisztviselői karnak, mint a müyen a mi vasúti tisztviselői karunk, nem lett volna szabad hozzányúlnia ahhoz a fegyverhez, a mely a bérharczok csatájában sokszor jogos és előnyös is lehet, de a mely ilyen mozgalomban jogosan és méltányosan nem használható. Kubik Béla: Hát azok, a kik előidézték ? Csernoch János: Rátérek mindenre! Az bizonyos, hogy kimondhatatlan károkat okoztak az államnak és nagy károkat okoztak egyeseknek. Különösen pedig helytelen volt, hogy a vonatokat megállították a nyilt pályán, a nélkül, hogy végczélhoz vitték volna. Mert, engedelmet kérek, t. ház. ha én egy fuvarost fogadok fel és kikötöm, hogy az engem innét Esztergomba szállítson, azonban ő Piliscsabán letesz, ez sérti az én jogaimat és ezért én akármilyen hatóság előtt elégtételt kapok. T. ház! EQ nem keresem ezen munkamegszüntetés okait. Én általában elfogadom azt, a mit a t. kereskedelemügyi miniszter ur múlt szombati beszédében mondott, hogy t, i. nem is külső okok voltak azok, a melyek előidézték ezt a mozgalmat, hanem ez egy régi baj, egy régi betegség volt, egy olyan baczillus, a mely ott rágódott az államvasuti szervezet testén, ez egy kelevény volt. a mely évek óta gyülemlett és csak kedvező alkalomra várt, a mikor kitört. Hock János: De mit szólnak ehhez a régi miniszterek ? B. Kaas !vor: Félretették a memorandumokat ! Csernoch János: Én, t. ház, nem akarok szemrehányásokat tenni sem jobbra, sem balra. Nem akarom fejtegetni, hogy mennyiben befolyásolták ezen munkamegszüntetést a kormány által akkor tett intézkedések; a gyűlésnek először megengedése, azután megtiltása; a csendőrség igénybevétele stb.: mindezekkel nem akarok foglalkozni. Én azt láttam, hogy a t. kereskedelemügyi miniszter ur lelkét bizonyos keserűség nyomja, és ezt értem is, de beszédének egyik részében azt mondta a múlt szombaton, hogy ő most is olyan jóakarattal kiséri és tárgyalja a vasutasok ügyeit, mint a munkamegszüntetés előtt. Én arra kérem a t. miniszter urat, hogy száműzzön szivéből minden elkeseredést, és kizárólag jóakarattal, emberi érzéssel tárgyalja továbbra is ezt a kérdést. Azt mondta a miniszter ur, hogy felfüggesztette a fegyelmi eljárást, és hogy a rendes bíróságok rendes útjára bizza az ügyet. Helyes; a bíróság itélt, s a bíróság ítélete ebben a házban kritika tárgyát nem képezheti. De ha a t. miniszter ur most a bíróság ítélete után folytatni akarná a fegyelmi eljárásokat: ugy én arra kérem, hogy ezt ne tegye, hanem borítsa rá az egész ügyre a feledés fátyolát; hallgasson szivének jobb sugallatára, és kövesse Tacitusnak, a bires római történetirónak szavait: »ubi multi pec- I cant, nullus punitur» ; »a hol sokan vétkeznek, ott senkit se szokás büntetni«. Képzelje magát abba a helyzetbe, a midőn az általános elkeseredés erőt vesz a tömegen; a mikor senki sem képes érzelmei felett uralkodni és a midőn nem is vonhatók az egyesek azon feleiőségre, a melylyel tartoznak akkor, ha megfontoltan, higgadt lélekkel követtek el valamit. A szenvedélyek láza elragadja az embert oda, a hova legkevésbbé sem akart eljutni, A nagylelkűség, t. miniszter ur, leszereli még a legdühösebb ellenséget is; mennyivel inkább megnyugtatja majd a vasúti alkalmazottakat, a kik nem is ellenségeink, hanem a magyar állam legjobb barátai. (Ugy van! balfelöl.) A lapok most gyűjtéseket rendeznek a vasúti alkalmazottak családjai részére. Kérdem: méltó-e az a magyar államhoz, hogy alkalmazottai részére könyöradományokat kell kérni a közvéleménytől ? Holott, ha a t. miniszter ur beszünteti ezen fegyelmi eljárásokat; ha jóakaratú működésére most ráteszi a kegyelem koronáját: akkor meg fognak szűnni ezen állapotok; a családok szivébe visszatér a béke és a vasutasok ismét olyan buzgón és szorgalmasan fogják ellátni kötelezettségeiket, mint ezelőtt. Ajánlom a t. miniszter urnak figyelmébe a zsoltáros szavait, a ki azt mondja, hogy az irgalom és az igazság találkoztak, az igazság és a béke megcsókolták egymást«. Ezzel kapcsolatban még egy másik kérdéssel akarok foglalkozni, azzal t. i., hogy a vasúti tisztviselő közhivatalnok- e vagy sem. Mert ha a fölött vitatkozunk, hogy pl. milyen volt a föld alakja évezredek előtt; ba a fölött folynak nagy viták, hogy mi az értelme valamely törvénynek, a melyet 100 esztendő előtt hoztak; avagy, hogy minő nemzeti vívmányok foglaltatnak az 1867 diki kiegyezésben: ezt értem és ez természetes dolog. De az, hogy hónapokon, sőt esztendőkön keresztül vitatkozik egy egész ország azon, hogy a vasúti alkalmazott közhivatalnok-e vagy sem: ez nézetem szerint nem méltó egy jogállamhoz és annak jogi rendszeréhez. Egyszer azt mondja ki a Curia, hogy közhivatalnok, midőn oly szerencsétlenségbe esik az a vasutas, hogy sikkaszt; midőn pedig a vasutasnak az özvegye nyugdijat kér, akkor azt mondja ki a legfőbb közigazgatási bíróság, hogy nem közhivatalnok. (Derültség balfelöl.) Midőn a vasutas megvan bizva bizonyos teendők végzésével, mint most legutóbb mondta ki a budapesti királyi törvényszék, akkor bizonyos tekintetben a közhivatalnok elnevezése és fogalma alá jöhet. Ezt a kérdést rábízni csupán a bíróságokra, az ügyvédek veszekedéseire, hogy azok a szerint, a mint a vasutasnak kedvez a dolog, vagy nem kedvez, döntsék el, hogy közhivatalnok-e vagy nem: ismétlem, ez nem méltó egy jogállamhoz. (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) Ha pedig ennek a dolognak rendezését az akadályozná, hogy ebből talán a horvátok ránk