Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-441

ííl. országos ülés 190í június 17-én, pénteken. 269 ben kiterjeszkedni kívánok és pedig meglehetős részletességgel az alkalmazottaknak ugy fizetési, mint pragmatikai és egyéb petitumaira és végül majd a jövő megoldásra nézve leszek bátor pár szóval kérelmet előterjeszteni. A mi az előzményeket illeti, megkönnyíti helyzetemet Mezőssy Béla t. képviselő ur felszólalása és én lehetőleg nem fogok ismétlésekbe bocsátkozni. Utalok azon hibákra, a melyekre ő is utalt és a melyeket a t. kormány, az államvasutak igazgatósága és maguk a vasúti alkalmazottak is elkövettek és magam részéről Mezőssy Béla t. képviselőtársam felszólalását csupán egynéhány adattal kivánom megtoldani. Az én tudomásom szerint a vasutasoknak illetményeik, jogaik, kötelességeik szabályozása iránti ezen mozgalma datálódik tulajdonképen az 1887. esztendőtől. Méltóztatnak igen jól tudni, hogy 1884 ben nz akkori közmunka és kereskedelemügyi minisztérium kiadott egy rendeletet 21,952. szám alatt, a melynek 35-ik szakasza azon régi vágyakat és óhajokat, a melyek most is a mozgalom alapját és a petitum bázisát képezték, egyszer már teljesítette, a mennyiben a hivatalnokokra nézve statuálta az automatikus előléptetést bizonyos fizetési fokozatban és fizetési rangig ugy, a mint azt az állam vasutasok mostanában ismét kérelmezték. Rá fogok e kérdésre felszólalásom során még térni, most csak egyszerűen konstatálom, hogy ezen előlépési rendszer 3 esztendeig életben volt mindenkinek teljes megelégedésére és 1887-ben boldogult Baross Gábor ezt a rendeletet, sajnos, visszavonta és pótolta a mind e mai napig érvényben lévő szolgálati rendtartással és fizetési szabályzattal, a melyben ezen automatikus előléptetési rendszer egyszerűen meg van szüntetve és a melynek életbeléptetése óta állott be azon óriási protekczionális rendszer az előléptetés terén, a melyben én a bajok kutforrását látom. (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Annak illusztrálása, hogy én nemcsak az utolsó hónapok eseményei során jöttem erre a tapasztalatra, legyen szabad utalnom egyszerűen arra, hogy már 1894 november havában a képviselőházban a kereskedelmi tárcza költségvetésének tárgyalása során utaltam ezen protekczionális előléptetési rendszerre, utaltam annak bajaira és kértem az akkori kereskedelemügyi minisztert, hogy ezen bajokon segítsen és ezen bűnt szanálja. Ha nem történt meg, ha nem hallgatták meg szerény kérésemet, tulajdonítsák jórészt ennek, a kik azóta az uralmon voltak, hogy a dolgok odáig jutottak, a hová tényleg eljutottak. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalion.) A sztrájk kitörését előidézett indokok közül legyen szabad a t. báz figyelmét még egyre felhívni, nevezetesen egy másik különbségre, a mely a régi és uj szabályzat között fennáll. A régi szabályzat ugyanis igen helyesen azt mondja 27-ik szakaszában, hogy az alkalmazottak a vasúti szolgálatban előforduló ügyekre nézve titoktartásra köteleztetnek, és hogy a szolgálati ügyeknek oly személyekkel való közlése, a kik arra hivatva nincsenek, tilos. Ez teljesen helyes és korrekt rendelkezés, mert a ki egy hivatalt szolgál, kell, hogy azon ügyeket, a melyek az illető hivatal által képviselt ügy érdekében titokban fartandók, titokban is tartsa. Az 1887-iki szolgálati utasítás ezen rendelkezést megtoldotta egy második bekezdéssel, a mely így szól (olvassa): »A sajtóval való összeköttetés az elnök-igazgató engedélye és felhatalma? ása nélkül súlyos szolgálati vétséget képez, a mely esetleg a legszigorúbb büntetéssel toroltatik meg.« T. képviselőház! A meddig ez csak azt jelentené, hogy a hivatalos titkokat ne adják le a lapoknak, aláírom, hogy az illetők büntettessenek a legszigorúbban, a kik a hivatalos titkokat bárhol, elsősorban a sajtóban árulják el. Ámde ez a rendelkezés nem azt mondja, hogy a hivatalos titkokat nem szabad a sajtó elé vinni, hanem a sajtóval való összeköttetést tiltja. Engedelmet kérek, méltóztassanak az évek során át történt eseményeket maguk elé idézni, méltóztassanak meggondolni, hogy miféle vexáczióknak, szekatúráknak lehetnek és voltak is a tisztviselők kitéve, a kik a sajtóorgánumokkal bármiképen összeköttetésben állottak! Ee méltóztassanak tehát csodálkozni azon, hogy végkövetkezményeiben ez is egyik erős momentuma volt annak, a mi az elégületlenséget előidézte. Nehogy ismétlésekbe bocsátkozzam, a szolgálati pragmatikának legújabb kiadása alkalmával — mert erre okvetlenül szükség lesz — egy szabadelvű kormánytól nem kérjük, hanem elvárjuk, hogy egy ilyen odiózus és a szabadelvüség alapelveivel ellenkezésben álló rendelkezést fenn ne tartson. (Helyeslés bal felöl.) Utalok továbbá, t. képviselőház, arra a közismert bánásmódra, a mely az államvasutaknál évek hosszú során át dívik. Megígértem, hogy nem fogok pikantériákkal szolgálni. Lenne módom konkrét adatokkal előállani, nem teszem; csak konstatálom azt a tényt, hogy az államvasutaknál a szolgálatban felülről lefelé tényleg egy olyan, Knigge szabályaival ellenkező eljárás volt divatban, a mely kell, hogy reakcziót szüljön. Meg is szülte azt a különös és igen jellemző reakcziót, hogy azok az alkalmazottak, a kik azelőtt régen a bánásmód miatt egymás ellen panaszkodtak, egyesültek azok ellen, a kik velük szemben a legsérelmesebben jártak el: az igazgatók és üzletvezetők ellen. Csak egy konkrét példát legyen szabad felemlítenem. A világon mindenütt a fegyelmi eljárások alapmomentuma, gondolata az, hogy a magasabb előljáró az alatta lévő elöljárót soha ennek alantasai előtt meg ne szidja, meg ne dorgálja. A katonaságnál megintik azt az őrnagyot vagy ezredest, a ki az alája rendelt hadnagyot vagy kapitányt a sor előtt megszidja, ha az azonnal