Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-440

250 H0. országos ülés 190í június 16-án, csütörtökön. ség a jobboldalon.) de ha előbb állottam volna elő, talán a születés előtt, akkor lehetett volna ez ellen kifogást tenni. (Derültség jobbról.) De én azért állottam most elő, mert meg kellett várnom, hogy a t. ház elnöke és a miniszterelnök ur teljesitik-e kötelességüket. (Zaj a jobboldalon.) A mi az én egyéni intenczióm volt a kérdésnél, az egészen tiszta és világos. (Felkiáltások jobbról: Oh igen!) Megmondtam minden félreértést kizárólag. Épen az volt az intenczióm, hogy egyrészt a magyar nemzet ne maradjon némáu akkor, mikor leendő uralkodója családi eseményéről van szó, mert abban a felfogásban vagyok, akár lesz uralkodó az a gyermek vagy nem, de hogy az ő atyja a magyar nemzetnek most hivatott trónörököse, az talán még sem kérdés és a leendő király gyermekének születéséről tudomást venni talán lojalitás és nem tiszteletlenség. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) De megtettem főleg azért, hogy annak az intencziónak, a mely most kifejezetten lappang ezen hallgatások mögött, itt ne maradjon tere és legyen ellene tiltakozás. T. miniszterelnök ur, a magyar alkotmány szerint a trónöröklésnek megállapítása nem tartozik az általam mélyen tisztelt Ferencz Ferdinánd ő fenségének hatáskörébe, bármikép rendelkezik is ő a saját családi viszonyai felől. A felől, hogy a magyar nemzetnek ki lehet királya, sem az egyik, sem a másik trónörökös nem rendelkezhetik, hanem rendelkezik a törvény, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) rendelkezik a pragmatika szankczió, a mely törvénybe iktatta, hogy akatholikus törvényes házasságból származó gyermekek azok, a kikre Magyarország trónöröklése vár. íme az én felszólalásom két szempontból van legitimálva. Legitimálva van azért, mert legalább módot és alkalmat nyújtott arra, hogy a t. miniszterelnök ur legalább etikai érzületének tett eleget, a mikor kegyelettel emlékezik meg e házban a főfierczeg fenséges családját ért eseményről, másrészt pedig önmaga bizonyítja be, hogy a magyar nemzet alkotmányát, törvényeit és épen legsarkalatosahb, a trónöröklésre vonatkozó törvényét családi egyezményekkel akarják hatályon kivül helyezni és lehetővé akarják tenni azt, hogy nem a magyar nemzet által megállapított trónöröklés sorrendje, hanem a tetszés szerinti főherczegi megállapodások szerint történjék Magyarországon a trónöröklés. Ez volt felszólalásom czélja. És ha egyebet nem értem el, megelégszem azzal, ha meghallják abban a felséges magasságban is, a hol a király lakik, kit nemzete hódolattal tisztel, hogy Magyarország nem tűri el, hogy a saját alkotmányát és trónöröklési rendjét ilyen családi paktálásokkal elkótyavetyéljék, hanem őrködik annak rendje és törvénye felett. Ez volt indítványom értelme és annak minden más félremagyarázása és elferdítése ellen én tiltakozom, t. miniszterelnök ur. (Helyeslés a baloldalon. Derültség a jobboldalon.) Eötvös Károly: Személyes kérdésben kérek szót. (Halljuk! Halljuk!) Ha jól értettem, a t. miniszterelnök ur elferditésnek nevezte azt, a hogy én felfogtam az ő tegnapi beszédének ismert részét. Bocsánatot kérek, t. miniszterelnök ur, de az ilyen szavakkal jó lesz egy kissé óvatosabban bánni, mert ezt a szót használni nekünk több jogunk van, mint a miniszterelnök urnak — a mikor okunk van rá; de a t. miniszterelnök urnak oka sincs rá, tehát joga sincs. A hogy ő felolvasta beszédének ezt a részét, szóról-szóra ugy olvastam fel én is; és a mit mostani magyarázatának második felében kihagyott, azt én most beleteszem. Gr. Tisza István miniszterelnök: Egy szót sem hagytam ki! Eötvös Károly: A beszéd ez a része igy szól (olvassa): » . . . közössé, szívben, lélekben olyanná, a melynek magyar része teljesen be van katonailag olvadva a hadseregbe«. Gr. Tisza István miniszterelnök: Tessék tovább olvasni: Eötvös Károly: Hát, f. miniszterelnök ur, vagy tessék világosan beszélni magyarul, vagy engedni a kényelemből és beszédét kikorrigálni. Ugy szól a beszéd, a hogy én felolvastam. Gr. Tisza István miniszterelnök: T. képviselőház ! A képviselő ur a mondat második felét nem olvasta hozzá. Én nem fogom azt ismételni ; de csakugyan nincs magyar ember e kerek föld hátán, a ki ezt az egész mondatot máskép értheti, mint a mely értelmet én tulajdonítottam neki akkor, tulajdonitok most és fog tulajdonítani mindenki, a ki lojálisán akar vitatkozni. Ezután még csak két megjegyzést teszek. Azokkal szemben, a miket Polónyi Géza képviselő ur mondott, én most polémiákba bocsátkozni nem akarok. De az egyik, a mit konstatálni akarok, az, hogy a pragmatika szankczió, illetőleg az 1723-ik évi magyar törvényczikk ott, a hol a trónöröklésről beszél, a trónörökléshez való jogot az »archidux Austriae« osztrák főherczeg jogi fogalomhoz köti; a másik pedig az, hogy a trónörökös ő Fenségének nyilatkozata beczikkelyeztetvén az 1900. évi XXIV. t.-cz. által, az a magyar közjognak integráns alkatrészét képezi. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Eötvös Károly: Személyes kérdésben kérek szót. Konstatálom, — ha megint jól értettem — hogy a t. miniszterelnök urat emlékezete cserben hagyta. (Derültség a jobboldalon.) Én szavainak utolsó részét is felolvastam. Gr. Tisza István miniszterelnök: Most nem! Eötvös Károly: Most nem, de előbb igen! Sőt a t. miniszterelnök ur még nevetett is rajta, a midőn azt mondtam, hogy hiszen ha nem maradna magyar, akkor gazember volna. Gr. Tisza István miniszterelnök: De most nem olvasta fel!