Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-440

HO. országos ülés 19üí június 16-án, csütörtökön. 247 kormány ne álljon útjába annak, hogy legalább itthon, saját országunkban, saját nemzetünk kebelében nemzeti nyelvünk és műveltségünk itthon legyen és ur legyen. (Helyeslés és tapsa széhöbaloldalon.) Ezt vártam volna a kormánytól, akárki lett légyen az és ezt vártam volna a t. miniszterelnök úrtól. Mit hozott nekünk most? A mit igért, arról neri beszélek. A t. miniszterelnök urat megtisztelem azzal, hogy ígéreteiről nem beszélek, mert azokból ugy, a hogy mi értettük azokat, sohasem fog teljesülni az ő kormányzata alatt semmi. A hadseregben ma szélesebben és mélyebben folyik a germanizáczió, mint azelőtt. Saját külön költségünkön állítunk a közös hadsereghez katonai tanitómtézetet,holott ez közös volna és mi csak 34 százalékkal járulnánk hozzá. De ha azt akarjuk, hogy katonák legyenek a magyar fiuk, hát állitunk a saját költségünkön és tanítjuk őket német nyelven és germanizáljuk őket a mi költségünkön itthon; mert hogy Bécs-Ujhelyen németté lesz a magyar, utálatos és kárhozatos dolog, de hogy Debreczenben is németté legyen a magyar, ha katona akar lenni, — ezt hozta a miniszterelnök ur. (Igaz! Ugy van! a széhöbaloldalon.) A tisztikar nincs visszahelyezve, a jelvények nincsenek kiigazítva, még a laktanyafeliratok is ott vannak, azt mondja a miniszterelnök ur a delegáczióban, hogy minek erőltessük. Mikor a magyar dolgokról van szó, pedig kis dolog, hitványság, azt mondja: ne demonstráljunk, ne erőltessük, majd megjön idővel magától. Ha németté kell tenni, mindjárt készen van, akkor a költség sem jön számba. A külképviseletben semmi javulás, de még csak nem is igéri a miniszterelnök ur. Jól is teszi, ne áltassuk a nemzetet. A királyi udvart elnéztem most. Lejön a király Budapestre a magyar királyi várba a delegácziók alkalmából és annyi németet, csehet, idegent hoz magával, hogy csak ebből áll az egész udvar. Hát hol a magyar udvar? Nem hoztam el azt az újságot, melyben le volt irva, kik jöttek a királylyal. Nézze meg a miniszterelnök ur, hiszen Jokohamában is találunk ilyen magyar királyt, (Élénlc derültség a széhöbaloldalon.) mint a milyen itt volt, és ilyen királyi udvart. Nem volt ott magyar senki, a ki fizetést kap, méltóságot visel, a kinek befolyása van, az mind német meg cseh. Hozta a miniszterelnök ur, vagy nem hozta, csak előtte járt a nagy harcz fenséges küzdelmének eredményeként, a chlopy-i parancsot. Itt volt a katonai büntető perrendtartás, a melylyel én sem tudom, hogy vagyunk, de ugy látom, a miniszterelnök ur sem tudja, hogy ezzel miképen vagyunk. Azt mondja, nem halasztja ad graecas calendas, pedig biztos, hogy ez a szó azt jelenti, hogy ad graecas calendas. Arról, magyar lesz-e, nem lesz-e, nem beszélek. Hiszen hinnünk kell. A férfiak közt fennálló figyelem és gyengédség hozza magával, hogy ily kijelentésekben ne kételkedjünk, mert jogunk van ugy érteni, a mint mi óhajtjuk. De csaknem fogadni mernék, hogy ugy sem lesz, a hogy mi értjük, ugy sem lesz, a hogy a t. miniszterelnök ur kijelentette, hanem várjuk ad graecas calendas. Végre hozott a t. miniszterelnök egy vivmányt kormányzata uj programmjaként, a melyet én tegnapi beszédében szomorúan láttam. Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy egy nagy horderejű reform küszöbén állunk, a melylyel a közös hadsereg azzá lesz, a mivé lenni kell, közössé, szívben-lélekben olyanná, a melynek magyar része teljesen be van katonailag olvadva a hadseregbe, de azért megtartja magyar lelkét, szivét és odaadását a magyar nemzethez. Erre az utolsó záradékra csak azt jegyzem meg, hogy nagyon köszönöm, hogy a t. miniszterelnök ur azt kijelentette, hogy a magyar vitéz beleolvad szívvel-lélekkel abba a hadseregbe, de azért magyar szivét és odaadását a magyar nemzethez megtartja. Hiszen ha meg nem tartaná, fel kell a gazembert akasztani. (Derültség és helyeslés a széhöbaloldalon.) B. Kaas Ivor: Altábornagy lesz! Eötvös Károly: Ha ebben is érdemet lát a t. miniszterelnök, hogy egynehány magyar vitéz beolvad szívvel-lélekkel abba a nem tudom kinek a hadseregébe, de azért magyarosságát megtartja, akkor nem tudom, hogy a hazafi érdemekről általában mi a felfogása. Lássa, t. miniszterelnök ur, én azt az eszmét, a melyet tegnapi beszédében olvastam — bocsánat a kifejezésért, — kárhozatos, őrült eszmének tartom, (Helyeslés a széhöbaloldalon.) a melynek magyar lélekhez férnie nem szabad. Mindig szomorú, hogy akad a magyar miniszterelnöki székben férfiú, kinek az ajkáról elhangzik ez a jelszó: szivvel-lélekben beolvadni ebbe a hadseregbe, szivvel-lélekkel! T. miniszterelnök ur, irtózatos eszmék ezek, de akármilyen irtózatosak, ha egyszer napvilágot látnak, az emberek meghallják, azután lassan megszokják, azután akadnak gyengelelküek, a kik megkedvelik, azután akadnak gonosz lelkek, kik ez eszmét végre akarják hajtani, intézménynyé akarják fejleszteni, egyszerre bennvagyunk a legnagyobb nemzeti veszedelemben. Ilyen eszmékkel dobálózni, a milyeneknek Magyarországon nincs helye és nem lesz soha, még Ausztriában sem okos dolog, nemcsak Magyarországon. A magyar vitéz legyen közös szívben, lélekben, és olvadjon be abba a hadseregbe, azt mondja. Gr. Tisza István miniszterelnök: Nem mondom, az a furcsa! Eötvös Károly: Hát az a hadsereg nem egy országnak, nem egy nemzetnek a hadserege? Hát a királyé az, vagy kié? Hajdú az, vagy bérencz, vagy zsoldos, vagy micsoda ? Nessi Pál: A császáré a hadsereg!