Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-437

b37. országos ülés 1904 június 13-ún, hétfőn. 179 Nessi Pál: De osztrák generálisra rá lehet bizni véreinket! Rátkay Lászlő: Ellenzéki ember vagyok és a hazaárulás szóval nem mernék ugy dobálózni. Mert tisztelettel bejelentem a miniszterelnök urnak, hogy daczára, hogy hazaárulásnak minősitette, ha nekem módom lesz — és hiszem, hogy módom lesz — azt a kölcsönt megtagadni, én a hazaárulás bűnét el fogom követni és ezt a kölcsönt nem fogom megszavazni. De szinte eszébe jut az embernek valami más, a mi szivében mintegy visszhang támad e szóra és elmélkedni kezd: ez hazaárulás ? Hát nézzük, talán más is van, a mi közel jár ehhez a fogalomhoz. A t. miniszterelnök ur azt mondja, hogy hazaárulás véreinket csatába engedni a nélkül, hogy kelló' ágyú és fegyver volna. Hát nem hazaárulás t. miniszterelnök ur, véreinket olyan tisztek vezetése alatt csatába engedni, a kik nem tudják a legénység nyelvét, a kik érzelmi egységben nincsenek velük, a kik nem tekintik őket embereknek, hanem egyszerűen tömegnek ? (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Hazaárulás! Hát vájjon nem kötelessége-e a magyar kormánynak a törvényeket életbeléptetni? Nincs szentesitett törvényünk, mely azt mondja, hogy a kiegyezés alapgondolata a teljes alkotmányosság és paritás minden kérdésben? Nem kötelessége-e a kormánynak ezt a paritást lépésről-lépésre hangyaszorgalommal, de mindig előbbre menve teljesedésbe vinni ? Nincs itt az a gondolat, hogy talán ez a tudatos módositás, ez is nem hazaárulás-e? Mikor a t. miniszterelnök urnak ez a szava elhangzott a delegácziók termében, ugyanazon napon volt alkalmam, hogy részt vehettem a népoktatás ügyében összehívott ankéten. Elfacsarodott minden becsületes magyar embernek a szive, mikor látnia kellett azt, — hiába mosolyog a t. miniszterelnök ur, ebben a kérdésben én nem használok frázisokat, — hogy a népoktatás terén, a mely a nemzet jövendőjének biztositéka, mint az önök rossz hadihajói és pár év múlva eldobandó ágyúi, 300 forintos tanítói fizetésekkel kell beérnünk, mert rendes fizetéssel 14 millió kellene. Ezt a pénzt nem tudja a magyar állam megadni, de 450 millió koronája van a magyar nemzetnek hadügyi kiadásokra. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Mikor azt látjuk, hogy harminczhat évi alkotmányos kormányzás után feláll a román érsek, a ki magyar pénzből, magyar földből, a magyar vagyonból élhet dúsgazdagon, és azt mondja: »mit magyar nyelv, ez csak egy nyelv, ez nem lehet hivatalos tanítási nyelv, ezen nemzet nyelve iránt elég rokonszenvvel nem viseltetünk!* mikor ilyen nyilatkozatok történnek azon az ankéten, a mely azért volt összehiva, hogy a magyar nemzet jövőjét biztosítsa, de nincs kilátás rá, mert 14 millió korona nincs, és ugyanakkor amoda 450 millió koronát dobtunk a katonáknak: ez, t. miniszterelnök, nem jár közel a hazaáruláshoz ? (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Méltóztassék kimenni a vidékre, és széjjelnézni most aratás előtt, hogy micsoda veszedelem és keserűség van ott. Majd meg fogja látni a miniszterelnök ur, hogy 450 milliót nem lett volna szabad kidobni. És mikor ily körülmények közt azt látjuk, hogy a t. kormány gyógyszerül elősegíti az Amerikába való kivándorlást, a mi pedig nem egyéb, mint a hazától való elszakadás, sőt szerződési feltétellé tette, hogy 30,000 kivándorlót biztosítani fog: ez nem hazaárulás ? (Elénk felkiáltások a szélsobaloldalon : Ez a hazaárulás!) Gr. Tisza István miniszterelnök: Ez csak valótlanság! Rátkay László: Bocsánatot kérek, nagyon jól ismerem én ezt a szerződést, figyelemmel kisértem én ezt a szerződést, és a t. miniszterelnök nyugodt lélekkel alá is irta volna ezt a feltételt, ha nem jön véletlenül onnan, a honnan nem várták, Amerikából a tiltakozás az ellen, hogy ez a feltétel legyen ebben a szerződésben kikötve. Tehát ma már — ez igaz — valótlanság. Gr. Tisza István miniszterelnök: Mindig is az volt! Itt magyaráztam meg a házban! Rátkay László: A t. miniszterelnök ur ezt a feltételt elfogadta, ha jól emlékszem — a naplóból talán ki tudom mutatni — én akkor egy közbekiáltást tettem, hogy ez a kikötés turpis causa, erkölcstelen kikötés. De nem maradok tovább ezen tárgynál, mert ezek után a gazdasági kérdés tekintetében a t. miniszterelnök urnak és a kormánynak programmja és a tények közt némi összefüggést akarok keresni. Nem fárasztom a t. házat azzal, hogy elmondjam, hogy nekünk az 1899. évi XXX. törvényezikk minő biztosítékot ad. Különösen annak B. §-a összevetve a 4. §-szal, a mely azt mondja, hogy mielőtt a külfölddel a szerződési tárgyalások megkezdődnek, okvetlenül legyen meg az uj autonóm vámtarifa, az 5. §. pedig azt mondja, hogy ha az autonóm vámtarifa nincs meg, ha a 4. §. minden feltétele nincs meg, mi ezt a szerződés megsértésének magyarázzuk és jönnek a következmények, vagyis a gazdasági önállóság! Arra sem térek most ki, lesz erre elég idő, hogy ezt a törvényt nemcsak az ellenzék és a többségnek egyező akarata hozta létre, hanem az bizonyos pontig a parlamenti pártok, a pártközi becsület védőpajzsa alá helyeztetett. Mikor az 1899-iki XXX. t.-czikket tárgyalták, az ellenzékről Mezőssy Béla és Polónyi Géza képviselőtársaim beleláttak már a jövőbe, s felvetették a kérdést: hogy micsoda biztosítékot nyújt nekünk az, ha az autonóm vámtarifa megkötése előtt a tárgyalásokat nem lehet elkezdeni, és micsoda biztosítékot nyújt az, hogy a szerződéseket az 1907-ik éven túl terjedő időre nem lehet megkötni? Már akkor mondották az ellenzék fér23*