Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.
Ülésnapok - 1901-435
132 Í35. országos ülés 1904 június 10-én. pénteken. magyar borok értéke rendkívül alászállott, a mustnak eladása is nehéz s igy a szőlőmivelést fejleszteni, előrevinni óriási akadályokba ütközik. Ehhez ugyanis elsősorban az kellene, hogy a már nagynehezen rekonstruált szőlők megmaradjanak, ne kerüljenek dobra, ne menjenek árverés utján tulajdonosról tulajdonosra, a mely veszély pedig fenyegeti kivált az Agrárbank kölcsönei által terhelt szőlőket. A szőlőmivelés fejlesztését csak a kedvezőbb értékesítés lehetősége, a magasabb árak mellett érhetjük el. Azt hiszem, hogy ebben teljesen egyetért velem a t. kormány és a t. kormánypártnak minden egyes tagja. Hát ha igy áll a dolog: azt a kérdést vetem feL hogy mi tehát a védekezésnek mértéke. És itt nem a magam esze után indulok, hanem azon tarifa alapján beszélek, a mely a háznak benyujtatott; a melyet a bizottság elfogadott, a mely tehát a t. szabadelvű kormány és a szabadelvű párt legalább a ház bizottságában képviselt részének elfoglalt álláspontja. Abban az autonóm tarifában az áll, (Halljuk!) hogy nekünk a magyar bortermelés védelmére 30 arany forintos, vagyis 60 koronás vámvédelemre van szükségünk. Ugyan miért tettük azt bele az autonóm vámtarifába ? Nem ugy véletlenül, nem azért mert kigondolták, hogy valamit mondjanak, hanem hosszú tárgyalások és alkudozások következményeként állapodtak meg a 60 koronás védvámban, mert nemcsak a magyar bortermelők és gazdaközönség követelte azt, hanem felszólaltak az osztrák bortermelők egyesületei is Ausztriában, a mely ebben a kérdésben nem ellentétes, hanem azonos érdekű állam; az alsó-ausztriai, a stájer, a déltiroli, s legújabban a dalmát bortermelők sorra tiltakoztak a borvámok ellen és követelik a 60 koronás védvámot. Ha egy államközösségben élő két államnak sok százezerre menő specziálisan érdekelt bortermelő közönsége, ha azon államoknak illetékes testületei, kormányai, képviselőtestületei kijelentik, hogy 60 koronás védvámot kivannak a borra, akkor ezt illetékesnek kell elfogadni és érthetetlen, hogyan lehet ez kapuzárás előtt még kérdés tárgya. De mit tapasztalunk? A midőn megnyilatkoznak a magyar nép ezrei kérvényeikben, tiltakozó gyűléseikben és deputácziókban: akkor a miniszter ur, az előbb ezekre hivatkozván, azt mondotta, hogy a kormány minden alkalommal nyilatkozott, hogy ő érdekeiket ismeri és megvédelmezni kívánja, tehát tessék megnyugodni. És hozzáteszi a miniszter ur, hogy csak azok nem nyugszanak meg, a kik nem akarnak megnyugodni. Bocsánatot kérek, mi meg akarunk nyugodni, de épen azért teszünk kérdést, mert nemcsak magunk akarunk megnyugodni, hanem meg akarjuk nyugtatni az érdekelt közönséget is. De hiszen nem ok nélküli az a nyugtalanság: az hosszú évek keserű tapasztalásának keserű eredménye, mert láttuk a pusztulást, a bajokat és nem láttunk orvoslást. Hiszen, hogy ne menjek messzire vissza, a midőn lejárt az olasz vámszerződés, a midőn a kormány a közönség kívánságára vagy a saját meggyőződése alapján azt felmondotta és az lejárt: akkor is ujabb alkudozásokat folytattak Olaszországgal, halasztásokat adtak, szóval, az engedékenység, a méltányosság és az ideiglenesség indokai alapján egy évi respiriumot adtak Olaszországnak. (Mozgás a szélsöbaloldalon.) És most az idő múlik, az alkudozások örökösen folynak és semmi eredményt nem látok. Valóban nem tudom, hogy kihez forduljak, ha a magyar borvám kérdését pertraktálom, a kereskedelemügyi miniszter úrhoz-e, vagy a földmivelésügyi miniszter úrhoz, vagy a miniszterelnök úrhoz, a ki a kormány feje és a többség vezére, avagy, ugy hiszem, hogy nekem nem ezekhez kell fordulnom, hanem Goluchowskí miniszter urat kellene interpellálnom. Nem értem, hogy hol lehet az akadálya annak, hogy ez a kérdés nem határoztatík meg pozitív formában. Sem a földmivelésügyi miniszter úrban, sem a kereskedelemügyi miniszter úrban, sem a szőlőtermelést tapasztalásból ismerő miniszterelnök úrban, sem önökben nem lehet, hanem valami akadálynak kell lenni és ez a/, akadály, engedjék meg a gyanúsítást, Goluchowskí miniszter ur. Gabányi Miklós: Ugy van, a főzsandár! B. Kaas Ivor: Ezt a gyanúsításomat, hogy ki merem fejezni, annak oka a kereskedelemügyi miniszter, a ki beszédében — itt van a kivonat, de talán elég hitelesen adom a magam szavaival is — azt mondotta, hogy nemzetközi szerződéseket nem lehet kötni, ha az ember előre kimondja, hogy ebben vagy abban nem alkuszom és hogy — konkréten fejezzem ki magamat, nem az ő szavaival — a 60 koronás borvámhoz én feltétlenül ragaszkodom. Nem lehet kötni? Már hogyne lehetne! Hát nincsen abban a feltételben, melyet a miniszter ur mondott, benn a gyanú, vagy nem ad-e az nekünk jogot a gyanúra, hogy abból a 60 koronás védvámból, a melyet az egész bortermelő közönség ugy itt, mint Ausztriában követelt és a melyet, mint mondám, önök elfogadtak, abból engedményeket fognak tenni ? Nem lehet kötni ? Hát az a szerződés nem vonatkozik egyébre, csak a borvámra? Akkor, ha mi nem szólhatnánk Olaszországgal szemben semmi egyébről, mint a bor kérdéséről, akkor igenis, ha valamely állam egy fix álláspontot elfoglal, rálép, a mint ő mondta, az autonóm vámtarifa álláspontjára és attól eltérni nem lehet, akkor ez az alkudozást kizárja. De ez az eset áll-e fenn most Olaszországgal szemben ? Korántsem. Ellenkezőleg. Ha lehet egyes dolgokban fix álláspontot foglalni el — és ennek bizonyítására nem hivatkozom külföldi példákra, csak a magunk befejezett törvényjavaslatára, a hol minimális gabonavámok stb, vannak fixirozva — ha lehet minimális fixtarifát megállapítani és ha ahhoz