Képviselőházi napló, 1901. XXIV. kötet • 1904. április 12–1904. április 25.
Ülésnapok - 1901-417
114 k!7. országos ülés 1904- április 18-án, hétfőn. Az előadó által emiitett közigazgatási szakvizsgának realizálását én is szivem mélyéből üdvözlöm. A ki ismeri a gyakorlati közigazgatást és a ki figyelemmel kíséri a felsőbb hatósági határozatokat, az észreveheti azt, hogy a közigazgatás alsó fokain még mindig bizonyos dilettantizmus rezeg, és ezt csak ugy fogjuk száműzni, ha a közigazgatási szakvizsgának létesítésével egy minden irányban és teendőiben jártas és otthonos tisztviselői kart nevelünk. (Helyeslés jőbbfelöl.) A mi a Szalay László t. képviselőtársam igazán kiváló és kitűnő beszédében felhozottakat illeti, nem helyeselhetem pl. azt az egyet, hogy ő az alügyészeket magasabb fizetési osztályba akarja sorolni a kontempláltnál, valamint a járási orvosokat. Az alügyészi állás kezdő állás, épen azért nem lehet azonnal egy magasabb osztályba sorozni. Ugy tudom, hogy a járásorvosok a legnagyobb fizetésjavitásban részesültek, a perczent, a melyet ők elértek, a legnagyobb. Őszintén megvallva, én az egész járásorvosi intézményt manapság egy élő anachronizmusnak tartom. Megvolt az értelme ennek akkor, mikor még csak igen kevés orvos volt, de ma, midőn minden körnek és nagyközségnek megvan a maga orvosa, a járásorvosnak tulajdonképen hatásköre és feladatköre nincs és én legjobbnak tartanám, ha ezen állás megszüntetésével a reájuk forditott javadalom inkább a kör- és községi orvosok helyzetének javítására fordíttatnék. (Helyeslés balfdöl.) A főügyészeknél helyesnek tartanám, ha ezek a magángyakorlattól eltiltatnának. A főügyészt a javaslat a VII. fizetési osztályba sorozza, tehát egy olyan kiváló szolgálati és jövedelmi pozicziót teremt számára, a mely gondtalan megélhetést biztosit neki ós megadja neki a módot, hogy egész erejét hivatalos teendőire fordíthassa. Már j>edig tudjuk a gyakorlatból, hogy a magángyakorlat épen ezen hivatalos teendők ártalmára szolgál. Azonkívül, ha a főügyészt teljesen visszaadjuk a maga hivatásának, megtakaríthatunk néhány alügyészi állást, a mi okvetlenül pénzügyi előnyét jelentené a javaslatnak. (Helyeslés balfelöl.) Kijelentve, hogy a városi alkalmazottak fizetésrendezését én is helyeslem, ismétlem, hogy a javaslatot örömmel és lelkesedéssel elfogadom. (Elénk helyeslés jobb felöl. A szónokot számosan üdvözlik.) Rátkay László jegyző : Szederkényi Nándor! Szederkényi Nándor: T.ház! Én e törvényjavaslatot elvileg, lényegileg elfogadom, helyeslem, azonban sem a kiviteli formáját, sem a rendszerét magamévá nem teszem, ez ellen kifogást emelek. (Helyeslés a szél-söbaloldálon.) Mielőtt azonban ennek fejtegetésébe bocsátkoznám, az első tételemre kell bővebben nyilatkoznom, a mely abból áll, hogy miért fogadom el elvileg, lényegileg e törvényjavaslatot. Az előttem szólók közül csak Buzáth Ferencz volt az, a ki az ország pénzügyi helyzetét is felemlítette és mintegy szembeállította e javaslattal azt a kérdést, vájjon pénzügyi helyzetünk olyan-e, hogy ilyen természetű törvényjavaslatokat elbírunk ? Én is kötelességemnek tartom e helyről e kérdést megvilágítani. Olyan helyzstben vagyunk-e mi, hogy ugy az állami tisztviselők, mint a vármegyei, községi és — a mi még következni fog, mert következnie kell — a városi tisztviselők fizetésjavitását megengedhetőnek tartjuk-e a mai pénzügyi helyzetben ? Ennek illusztrálására azonban kénytelen vagyok egy kissé messzebb hatolni be a múltba és némi történeti előzményeket bocsátani előre, hogy azután azokból a következtetéseket levonhassam. A 80-as évek végén és a 90-es évek elején, méltóztatnak rá visszaemlékezni, midőn az u. n. fogyasztási adók emelése megtörtént, évi költségvetési bevételeink oly rohamosan emelkedtek, hogy évről-évre — pontosan nem mondhatom ma meg, de hiszen emlékezünk rá — daczára annak, hogy az évi költségvetésekben csak néhány százezer forint bevételi többlet volt kimutatva, a zárszámadási többlet 50 —100 millió korona között váltakozott, sőt volt év, a mely még ezt is túlhaladta. Ezen összegre nézve a t. kormány akkor mélyen hallgatott. A zárszámadások oly számösszegek, oly óriási tömege a számadásoknak, hogy azoknak tanulmányozásába — fájdalom — a képviselők ritkán szoktak belemélyedni. A kik ezzel foglalkoznak, időnként felhívták a figyelmet arra, hogy itt óriási többletek jönnek létre. A t. kormány hallgatott róla mélyen, hogy hová helyeztettek el azok, de már emelkedtek köztünk hangok, hogy oly óriási összegek jönnek ki, mi történik ezekkel, hisz száz milliókról van szó. Már azt beszélték, hogy ez hadikincset képez. Én csak azt adom vissza, a mi következménye volt annak a mély titkolózásnak, a mi a kormány körében volt. Hiszen egy költségvetés összeállításánál a legutolsó faluban is megköveteljük, hogy az illető község múlt évi maradványát a jövő évi költségvetésbe vegye be. A kormányok — nem a mostani, hiszen az mindössze néhány hónapos, de a volt kormányok — ezekről nem gondoskodtak azzal, hogy számot vetettek volna, hogy ime itt a törvények értelmében befolyó összegek maradványai, a melyek 50 — 100 millió korona körül forognak fenn, számításba vétessenek, hanem azokról szépen, bölcsen és okosan hallgatott, azok ide-oda elhelyeztettek, ugy hogy azután, a mint mondottam, méltán támadhatott ebből az a köztünk fenforgó hír, hogy hadikincset képeznek, épen ugy, mint Németországban is hadikincseket gyűjtöttek. Ezek természetesen mind olyan naiv képzeló'dések, de ezek létrejöttek azon titkolózás