Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.
Ülésnapok - 1901-408
342 f i08. országos ülés 190b márczius 23-án, szerdán. Az autonómiának ezt a formáját a mi államszerkezetünkben, a hol annyi csodabogár van, igazán nem tartom alkalmasnak arra, hogy valahol követendő példának mutassuk be. De hä őszinte a törekvés, hogy kiküszöböljük a nehézségeket, a melyek Magyarország ós Horvátország között, a szent korona jogán összekapcsolt, egy államot képező területek között, igazi egységes állami érzület kifejlődését akadályozzák, akkor ne azon méltóztassék kezdeni, hogy sorjában elismerjük még a nem valódi sérelmeket is, azokat a sérelmeket, a melyeket csak hangulatkeltés szempontjából és talán egyes ottani körök megerősítése szempontjából dobnak be a vitába, s a melyekkel ugy tüntetik fel a magyar államot, mintha csakugyan az izgatóknak lett volna igazuk, a kik azt hirdetik, hogy a magyar állam kiéli Horvátországot, saját érdekeit a horvát érdekek rovására táplálja, mert abból, a mit most kezdeményezve látok, egyébre következtetni nem lehet. Méltóztassék megengedni, ha látjuk, hogy a horvát nuncziumok hemzsegnek a panaszoktól, a melyek azt akarják elhitetni a világgal, hogy Magyarország pénzügyi téren, gazdasági téren, Horvátország rovására gazdagodik, és akkor, mielőtt e vita be lenne fejezve, a mikor ez a vita, a mint a t. előadó ur mondja, az utolsó stádiumban van, de semmi esetre sincs a legutolsó stádiumban, mikor lehet, hogy még sokáig nem lesz a legutolsó stádiumban és nem lesz befejezve, mert evés közben megjöhet az étvágy, ha én akkor azt látom, hogy egyik sérelmet sietünk orvosolni a nélkül, hogy annak adatszerű megállapításába belenyúlnánk, értem azt, hogy a fogyasztási adórendszerben beállott változás folytán állítólag Horvátország sérelmét képező ezen deficzitet mindjárt kipótoljuk készpénzben, ha azt látjuk, vagy halljuk, hogy a beruházási törvényjavaslatnak visszavonása és egy ujjal való pótlása főként azért történt, mert igazolni akarják a horvátok panaszát, hogy az eddigi beruházásoknál a horvát érdekek nem részesültek azon köteles méltatásban, a melyet adókötelezettségeik és az adóviselési terhek arányában jogosan igényelhetnek, akkor ebből csak azt következtethetem, hogy azok az izgatók, a kik Magyarország egysége ellen ezzel izgatnak, azt fogják mondani: ime, igazunk volt, mert Magyarország kormánya kénytelen volt beismerni ezt, és azok voltak a rossz horvát hazafiak, a kik ezeknek a követeléseknek forszirozását akadályozták. (Igaz! a széls'öbaloldalon.) E szempontból ezt a dolgot ily könnyedén, jószívűség formájában megoldani nem lehet. Politikai okosság diktálta volna, hogy e kérdés ne tárgyaltassék külön. Ha oly közel van, a mint a t, előadó ur mondja, a magyar-horvát kiegyezésnek hosszabb időre való megkötése, a regnikoralis bizottság működésének befejezése, és egy kötendő egyezménynek itt leendő beczikkelyezése, akkor ezen kérdést kár itt előtérbe tolni és kár utat mutatni arra, hogy mi mindennel lehet még a magyar-horvát kiegyezésnek végleges lebonyolítását megakadályozni, mert ujabb követelésekkel fognak előállni onnan, a honnan ezen követelések előálltak. Azt, hogy deficzit van a horvát költségvetésben, azt elhiszem, de mint magyar országgyűlési képviselő nem tudom, mert velem ahhoz a joghoz képest, a mely minden képviselőt megillet, hogy ellenőrizheti az államháztartás minden egyes tételét, azok a költségvetések soha közölve nem lettek. Mi tehát csak hiszszük, mert nincs okunk nem hinni, hogy deficzit tényleg van. De én nem hiszem, hogy az a deficzit máskép, mint a magyar államháztartásnak külön ujabb megterhelésével el nem oszlatható. (Élénk helyeslés a szélsííbaloldalori.) Ezt nem tartozom hinni, mert mikor mi látjuk, hogy a magyar államháztartásban ugyanazon szükségleti ágaknál, melyekről ott szó van, annyi minden igényről le kell mondani, ha a t. kormány azt mondja, hogy erre nem telik, akkor én látni akarom, vájjon ott is resztringálták-e oly mértékben az igényeket, visszaszorították-e azon követeléseket, melyekkel a társadalom eléje állott a kormányzatnak, és ha azt látom, hogy mi hozzászoktatjuk a magyar állam területén a polgárokat csak a legszükségesebb állami feladatok megoldásához, akkor ott is igy kell eljárni és nem a magyar állampénztárból kell ezen igényeket kielégíteni. Én nem akarom most ezen vitába bevonni a fogyasztási adó kérdését és azt a kérdést, mennyiben van igazuk azon panaszoknak, melyek a fogyasztási adók rendszerének megváltoztatására vonatkoznak. Hogy a fogyasztási adók most a termelési helyen szedetnek be és nem a fogyasztási területen, ez igaz, de nem mi vagyunk az okai annak, hogy akkor, mikor ez nem igy volt, ezt az országot kirabolták milliókig minden esztendőben és horvát testvéreink egy szóval sem állottak a magyar álláspont védelmére. Mikor innen követeltük, sohasem hallottunk horvát részről támogatást a tekintetben, hogy ne engedjük Ausztriát zsírunkon hizni, hanem a fogyasztási adórendszert változtassuk meg. Hát most egyszerre sérelmes lett az, a mi jó ? De ha nekik sérelmük van benne, távol áll minden magyar állampolgártól, hogy a másik rovására akarja a magyar állampénztárt hizlalni, s majd a magyar-horvát kiegyezés keretében tessék ezt a kérdést megoldani, de ne méltóztassék előleges Ígéretekkel és lekötésekkel lehetetlenné tenni, hogy a magyar-horvát kiegyezés megkötésére kiküldött regnikoláris bizottság oly kérdésekben foglalhasson állást, a melyeket a ház előbbi határozataival már prejudikáltaknak kell tekinteni. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Ha a t. kormány azzal állt volna elő, hogy kéri az egyezménynek egy évre való meghosz-
