Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-408

márczius 23-án, szerdán. 290 W8. országos ülés i90í baloldalon.) Felhívom a t. kormány figyelmét arra, hogy ígéretéhez képest mikor szándékozik a bor- és husfogyasztási adókból befolyó jövedelmeket a községeknek átengedni, hogy igy a községek háztartásában nagy könnyítések legyenek eszközölhetők. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Ezzel kapcsolatban kérdem a t. kormányt, hogy szándékozik-e intézkedni ebben a tekintetben, hogy meg legyen állapítva az, hogy a községi pótadók hány perczentjét tehetik az állami adóknak, hogy ne álljon be azon állapot, a mely ma az ország akárhány helyén megvan, hogy a közBégi pótadók az állami adóknak 100, 150, sőt 200 perczentjét is meghaladják. Okvetlenül szükséges, hogy a községek ezen óriási terheit némileg könnyítsük, ez pedig csak ugy lehetséges, ha egyrészről megállapítjuk azt, hogy a községi pótadók az állami adóknak bizonyos perczentuáczióját meg nem haladhatják, másrészről uj jövedelmi forrást nyitva nekik a husfogyasztási adók átengedésével, a községek terhein segítünk. Ha pedig nem. volna segítve ez által sem, akkor kell, hogy az állam a maga nagy hatalmával közbenjárjon, hogy a községek ezen nyomorult helyzetében azokat valamiképen támogassa. Hogyha az államháztartás a hus- és borfogyasztási adóktól elesnék, rekompenzácziót nyerhetne az állami jövedelmeknek a szeszadók felemelésével elérhető szaporításában, s azt hiszem, nincs senki, a ki ne ragadná meg szívesen az alkalmat arra, hogy a szeszadót sokkal nagyobb mértékben felemeljük, hogy ez által korlátot vessünk azon óriási szeszfogyasztásnak és azon sok kárnak, a melyet a pálinkaivás a mi népünkben már is okozott. (Helyeslés n szélsőbaloldalon.) Megsürgetem itt a t. miniszter urnái egy, már általam néhányszor felemlített kérdésnek elintézését is, (Halljuk! Halljuk!) hogy tudniillik, nem volna-e hajlandó a t. miniszter ur visszatérni ahhoz az állapothoz, a mely az átiratási illetékek tekintetében előbb már fennállott. Ma tudniillik az átiratási illetékek egyformán vettetnek ki, akárhányszor történik is valamely ingatlan átíratása, mig régente bizonyos intervallumokra való tekintettel történt a megállapítás. Én tehát tisztelettel kérdem a miniszter urat: nem volna-e hajlandó visszatérni a régi állapothoz, mert nem igazság az, hogy ha egy ingatlan egy évben kétszer-háromszor, vagy ötször átiratik, ugyanazon összegben rovassák le az illeték, mint hogy ha 10, 15 vagy 20 év alatt egyszer iratik át. Ma megtörténik itt a fővárosban, a hol az átiratási illeték a jövedelem után szabatik ki, hogy az átiratási illeték meghaladja az ingatlannak egész értékét. Különösen fontos ez akkor, mikor az ingatlan kényszer utján adatik el és ott azután többrendbeli illeték, részben elsőbbséggel biró, részben elsőbbséggel nem biró követelések a kincstár javára íratván, a hitelezők követeléseiket elvesztik. Meg kell még sürgetnem, miután költségvetésről van szó, a kataszteri felmérések gyorsabbá tételét, azoknak nagyobb körben való megmunkálását és ezzel a betétszerkesztések gyorsítását. Mert pl. Komárom vármegyében oly visszás állapotok uralkodnak, hogy a telekkönyvből nem tűnik ki a telekkönyvezett birtok térmórtéke, a mi azután a hitelkereső közönségnek óriási megterheltetésével jár. Mert nem lévén kitüntetve a telekkönyvben a birtok térmértéke, a kataszterrel pedig nem egyezvén meg a telekkönyvbe beirt számok, óriási térképköltségekkel vannak azok a hitelkereső szegény polgárok megterhelve, a mely állapoton mentül hamarább kellene segíteni. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Midőn a létminimumról és a homesteadról beszélek, nem mellőzhetem, hogy meg ne sürgessem a t. pénzügyminiszter urnái a végrehajtási törvény módosítását. Szükséges, hogy a végrehajási törvény akként módosíttassák a foglalásmentes ingóságok tekintetében, hogy a foglalás alól mentesítessék a szegény embernek legalább is egy szoba bútora, hogy ne vonhassák ki még az utolsó lepedőt is a szegény vajúdó asszony alól. A mai lelketlen törvények mellett elárverezik annak a szegény embernek minden ingóját és nem marad neki egyebe, mint a puszta padló, azon lakhatik családjával együtt. A humanitás és a nemzet fentartási szempont is azt kívánja, hogy ne vegyék el a szegény embertől még az utolsó bútort is, hanem, hogy az, a mi családjának fentartására, továbbélésére feltétlenül szükséges, neki meghagyassák. Ezzel kapcsolatban kívánom azután azt is, hogy a foglalás alól mentesittessék minden gazdasági eszköz, vagy pedig mondassák ki az, hogy bizonyos birtokhatáron belül a gazdasági eszközök, az igavonó állatok, a szükséges szerszámok mint reálvagyon tekintessenek és csak a birtokkal együtt adathassanak el, hogy ne következzék be az a visszás állapot, hogy a szegény polgár embernek elárverezik az összes igavonó barmait, gazdasági és egyéb szerszámait, ekéjét s egyéb tárgyait és marad a puszta földje, a melyet keze munkájával nem tud megművelni. Ezek a szocziális izü, de okvetetlenül mielőbb megvalósítandó dolgok azok, a melyekre a t. kormánynak a figyelmét fel kellett hívnom a melyeket megsürgettem ezúttal és előre kijelentem, hogy meg fogok sürgetni minden alkalommal; mert oly dolgok ezek, a melyek a legszegényebb néposztályon segíteni hivatvák akkor, a mikor azok az államnak megterheltetésével nem járnak. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A szocziálizmus terjedése erőszakkal egy pillanatra elfojtható; de kitör az mindenkor a viszonyok és az érzelmek nyomása alatt, mert a szocziálizmust meg lehet előzni, de csak ugy, ha segítségére sietünk a szegény néposztálynak, nehogy az államhatalomtól magát elhagyatva lássa, 38*