Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.
Ülésnapok - 1901-405
246 Í05. országos ülés 190í márczius 19-én, szombaton. telményeit kielégítsék.(ügyvan! balfelöl.) Arról, hogy az ország az ő hadseregének magyar nemzeti kultúrájáról, a melyért pénzt áldoz és a melybe fiait küldi, lemondjon, hiába álmodoznak ugy itt, mint Bécsben. (Ugy van! bal felől.) Fel fog tehát újulni újra, nagyobb erővel a küzdelem. De minekünk is kötelességünk e helyen azt a Veszta-tüzet, a mely ég, folytonosan táplálni, hogy ki ne aludjék. Ne is számítsanak önök arra, hogy talán majd megunja az ország a sok beszédet, a sok emlegetést. Ilyenre számítgatnak, ilyennel áltatgatják magukat, ilyennel biztatják a bécsieket, s a katonai körök is arra támaszkodnak, hogy majd egyszer meg fogják unni a sok beszédet és az ország szépen elhallgat. Sőt azokat, a kik beszélnek, még talán meg is fogják kövezni. Ez egy óriási tévedés. Az a Vesz ta-tűz, a mely századokon keresztül égett, ma is ég. Mi azt ápolni fogjuk napról-napra, óráról-órára, mert ez kötelességünk, erre köteleznek minket nemzeti hagyományaink. Századokon keresztül folyt ezért a harcz. Mi azt a harczot nem fogjuk feladni, mi folytatni fogjuk a küzdelmet. Majd eljön az ideje annak, a mikor aztán megtörténik a nagy leszámolás. Mi addig szerény közkatonái minőségbe)), mint szerény szolgái az ügynek, megteszünk mindent, megteszszük azt, a mit tennünk kell, hogy a nemzetben ez a törekvés el ne aludjék, fen tartjuk a nemzetben a meggyőződést. De nem, nem mi tartjuk fenn; ez a hit, ez a meggyőződés minden magyar emberrel vele születik. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Még önökben is, mert önök a czélszerüségi ürügyekkel csak leplezik. Midőn e czélszerüségi lepel is le fog omlani és hallani fogjuk talán, — meglehet, én nem érem meg, mint tegnap gróf Apponyi Albert a miniszterelnök úrra mondta hogy 1889-ben a véderő vitánál hogy beszélt, és ma már más nézeteket és aspirácziókat táplál, — mondom, még hallani fogjuk talán, hogy azok, a kik ellenünk legjobban küzdöttek, azok fogják a zászlót kezükbe venni és fogják a keresztülvitelnél az érdemet maguknak vindikálni, épugy, mint azon csekély katonanevelési javaslatra nézve szintén a hatalmi körök maguknak foglalták le az eredményt és élvezik annak kellemeit és bájait. Nekünk, t, képviselőház, folytatnunk kell a küzdelmet. De így volt ez régen is. Még Kisfaludy Károly irt erről valaha, és irta azt a gyönyörű versét, a melyből azután 1848 május havában az akkori bonvédelmi minisztériumban, a midőn a legelső tizenkét honvédzászlóalj felállításáról volt szó, a honvéd nevet vették át. Törték a fejüket az illető körök akkor, hogy minek nevezzék az újonnan szervezendő zászlóaljakat, mily czimet adjanak nekik, mig végre Kiss Károly, a ki a honvédelmi minisztérium osztályában ezeket az ügyeket intézte és vezette, véletlenül megtalálta Kisfaludy Károly egy versét, a melynek idevonatkozó szakasza így szólt: Midőn hazáját rabbilincs fenyíti, Bőszült érzéssel harezmezőre száll, Nem csügged s nonvéd tisztét teljesiti : Mig győz vagy testhalmok közt sirt talál. íme a magyar önfeláldozásnak egy apoteózisa és Kiss Károly a verset örömmel vitte társainak, hogy ime megvan a czim: a honvéd ! így alkottatott meg a magyar honvéd név ezen epizóddal. Kisfaludy Károlynak a magyar hősiességről írott versei foglalták magukba a legdíszesebb nevet, a honvéd nevet, a mely hazánknak dicsőséget szerzett 1848—49-ben. A küzdelmet mi ezen okból sem adhatjuk fel, hiszen maga a honvéd czim is a küzdelemnek dicsőítése és apológiája. Ha felütöm Yerbőczy Hármaskönyvét, ott találom a következő sorokat: » Midőn az ősök Scytbiából kijöttek mindenestül egy választott fővezérrel, kapitányokkal élükön, közös egyetértéssel határozták, hogy midőn mindnyájukat érdeklő ügyek kívánják, vagy a sereg általános mozgósításának szüksége áll elő, akkor véres kard hordassák körül, hirdettessék ki, hogy Isten szabad ege alatt a közönség parancsa szerint mindenki fegyveresen jelenjen meg a kitűzött helyen a közönség parancsát megállapítani, meghallgatni. A ki ennek nem tett eleget ós kellőkép nem igazolta elmaradását, belseje késsel hasittatott fel, vagy örökös rabságba vettetett.« Midőn ezredéves multunkból e sorok kiáltanak felénk és látjuk a mai törvényjavaslatot, elborul kedélyünk, hogy hát ez a Scythiából kivonult hős nemzet odajutott már, hogy a mi dicsősége volt, a minek köszönhette, hogy e hazát megalapította, az 6 hadrendszerének, a melylyel bejövetele után Európának egy uj hadrendszer megalkotására adott lökést, mert ezután alakította át Európa hadrendszerét a magyarok hadrendszere szerint, most keresnünk kell, hogy hol van az az intézmény, a melyben a magyar bősök önfeláldozással annyi dicsőséget szereztek, hol van a magyar hadsereg ? Beolvadt a közös hadseregbe, megsemmisült, fiai osztrák hadseregbe vonulnak és ott német vezényszóval, osztrák jelvénynyel vezénylik őket. Hol van az a Scythiából kivándorolt dicső nemzet? Mi vagyunk azok, mi törpék a múlthoz képest? Van honvédelmi miniszterünk, van miniszterelnökünk, a kik folyton azt hirdetik a a nemzetnek, hogy czélszerüségi okokból le kell mindezekről mondani és hagyjuk el őseink emlékét és dobjuk a porba dicsőségét, hogy önök rajta taposhassanak. (Derültség jobb felöl. Ugy van! d szélsőbaloldalon.) Azt mondják, nem lehet, hiszen megüzenték Bécsből, hogy nem lehet kivívni sem, a magyar nyelvet, sem a magyar jelvényt. És minekünk meg kell adni magunkat, szégyenére korunknak, gyalázatára nemzetünknek, (igaz! Ugy van! a baloldalon.)