Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.
Ülésnapok - 1901-405
238 hOb. országos ülés 1904 márczius 19-én, szombaton. vételt, sőt az azokon való megjelenést is a szolgálati szabályzat által tiltott politikai tüntetésnek tekintik, de ha kicsinyesnek is tűnik fel ez a felvetett és, fájdalom, még el nem intézett nagy problémák keretében, mégis joggal kérdezhetem: van-e ebben a t. házban oly elfásult lélek, a melyik szégyenkezés nélkül észlelné ennek az érthetetlen és értelmetlen óvatosságnak és tartózkodásnak olyan túlzásait, hogy pl., bár kicsinek látszó dolog, a katonai zenekaroknak, a melyek pedig szerződésileg kötelezve volnának erre, meg van tiltva egy ily ünnepi előadáson való közreműködés; sőt hogyha oly szomorú nem volna, igazán kaczagni lehetne rajta, hogy előállhat pl. olyan képtelen eset is, hogy egy jó magyar érzésű tiszt a szinházi folyosón kénytelen bevárni Rákosi Yiktor t. barátom jubiláris darabjában gyönyörködő családját, mert ilyenkor tilos neki belépni — a felesége páholyába. Mikor ezen époly nevetséges mint szánalmas és szégyenletes tények összefüggő lánczolatát látjuk az egész rendszerben, akkor csakugyan hiábavaló dolog és önámitás az érzelmek összhangjáról beszélni. (Igaz! JJgy van! a szélsöbaloldalon.) Ne is tagadják, hogy annak a hadseregnek, a melynek idegen a nyelve, idegen mihozzánk a lelke is, és mi csak a legfájdalmasabb érzéssel tekinthetünk ama boldogabb, mert független, nemzetek példájára, melyeknél a hadsereg nem ismer és nem tisztel más hagyományokat éä más ideálokat, mint saját nemzetének vérrel és dicsőséggel megszentelt emlékeit és reményeit. Nálunk mennyi gyászos példa bizonyítja, hogy a hadsereg tradicziói mindig szembeszállanak a nemzet aspiráczióival, mindig birokra kelnek legjogosabb vágyainkkal. (Igaz! ügy van ! a szélsőbaloldalon.) De hiszen emlékezünk rá, a t. miniszterelnök ur maga is elismerte, hogy a nemzeti téren a hadsereg kérdésében még nagyon sok a tennivaló. Valahányszor az ő rideg, közjogi konzervativizmusát vetik szemére, mindig ezzel a kijelentéssel védekezik és fel is vértezi magát a maga katonai programmjával- Egy másfél éves harcznak fordulópontján talán nagyon indokolt volna ennek a küzdelemnek mérlegét beható vizsgálat alá venni. Én a részletezéstől most tartózkodom és beérem a két, szerintem döntő fontosságú tény konstatálásával. Igen szomorú igazság az, hogy a t. kormány katonai programmja magában véve is kétségtelenül bűnben fogantatott. Egy alkotmányos kormányzati programúi legitim forrása egyedül a nemzet akaratának kétségtelen megnyilatkozása lehet. Nos, hogy a nemzet törvényhozói akaratának formailag jogosult képviselője a t. többség, azt kétségbevonni, sajnos, alig lehet. De viszont ki merné azt kétségbevonni, hogy a nemzet a maga osztatlan egészében teljesen más katonai programmnak megvalósítását követelte önöktől. (Ügy van! "ügy van! a szélsöbaloldalon.) Hiszen az 1867 : XII. törvényczikk alapján álló csaknem valamennyi szabadelvűpárti kerület ritka egyértelműséggel követelte a magyar vezényleti és szolgálati nyelvet, a teljesen magyar katonai nevelést, a magyar tisztikart, a magyar katonai igazságszolgáltatást, a magyar zászlót, szolgálati jelvényeket és czimet, a magyar csapatoknak a magyar alkotmányra való felesketését. És ha ezt a szabadelvüpärti mozgalmat megelőzőleg azt mondották, hogy a nemzet harczát itt a parlamentben a kisebbség indította meg, hogyan merészkedtek mégis fegyverbe állani velünk szemben akkor, mikor saját választóik és az egész nemzet a saját közjogi alapjukon a nemzeti követeléseknek olyan megvalósítását követelte önöktől, a mely a dualizmus lényegének mondott és az 1867: XII. törvénycikkben világosan kijelentett paritásból folyik ? (JJgy van! a szélsöbaloldalon.) Mondják meg azok, ha megmondaniok szabad, a kiket a legválságosabb napokban a Eelség maga elé rendelt, hol találtak legyőzhetetlen akadályra az egész nemzet és immár nem a kisebbség akaratának megvalósítása ellen. A jobbról és balról egyaránt dicsőitett 67-es mű alapján akarják mégis a magyar nemzeti államot kiépíteni. Hát, t. uraim, ott a túloldalon és itt mellettünk a baloldalon, kik a magyar nemzet megváltójaként a kiegyezési mű megalkotóját magasztalják, önök mondanak minket rajongóknak és álmodozóknak, minket, kik a közelmúltnak minden ténybeli tanulságával a magunk tiszta látását, ennek a függetlenségi 37 esztendős politikáját igazolhatjuk; önök mondanak minket álmodozóknak, a kik egyfelől az első és legfelsőbb hatalmi szóra feladják a lehetőségét is annak, hogy bálványozott politikai istenük szellemében cselekedhessenek, másfelől pedig a mai alapon leküzdhetetlennek bizonyult legfelsőbb ellentállásról hallgatva, homályban hagyják azt a minden nemzeti irányú fejlődésnek útjába meredező tilalomfát, melyet a 67-es kiegyezés az alkotmányon és parlamenti felelőségen kívül, sőt azon felül álló tényezőknek a király akaratára gyakorolt kárhozatos befolyásásában meghagyott. (JJgy van! a szélsöbaloldalon) És ha gróf Apponyi Albert t. képviselőtársunk az igazságnak megfelelőleg konstatálja tegnapi felszólalásában, hogy azok a feltevések, a melyeken a 67-iki kiegyezés politikája alapul, be nem váltak, ha nap-nap után tapasztaljuk ezen kiegyezésnek nemcsak közjogi és politikai, hanem gazdasági részében is a folytonos labilitást és mind rohamosabbá váló zuhanást: akkor 37 esztendő, de különösen a közelmúltnak tapasztalatai minket, kik itt e padokon a magyar államnak minden intézményében való függetlenségét valljuk politikai változhatatlan hitünk gyanánt, mindezek méltán indítanak arra, hogy a kiegyezésnek az államélet legfontosabb funkczióiban, egy másik és velünk teljesen ellentétes érdekű állammal közösséget,
