Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-405

W5. országos ülés 190í m parancsolnák, mindenekelőtt az 1903-iki költségvetési törvényt tárgyaltatná, annak elébe teszi az 1904. évről szóló ujonczlétszám megállapítását és az ujonczmegajánlást, holott a t. miniszterelnök ur, a mikor munkaprommját elébünk terjesztette, maga ismerte el, hogy a véderő szempontjából semmi fontossággal sem bir, vájjon az 1904. évre szóló ujonczjavaslat most vagy később tárgyaltatik-e, és igy csakugyan semmi egyébnek, mint a militarizmus előtt való szinte öntudatlanná vált meghódolásnak nem tekinthetem a sorrendnek ily megállapítását. (Igaz! ügy van! a szélsőbaloldalon.) Egyébként értem, hogy miért vált már szinte vérévé a t. kormánynak és az őt támogató többségnek az, hogy a katonai követeléseket helyezze minden vágyunk, törekvésünk fölé. Ennek az oka meggyőződésem szerint az, hogy a hatalom maga, a korona maga, épen a véderő mai szervezetében látja legfőbb biztositékát az önök által annyira dicsőitett, általunk szakadatlanul a múltban és jövőben egyaránt ostromolt 67-es mű fennállásának, (Igaz! a szélsöbaloldalon.) Értem azt, hogy ezen 67-es békeműnek létrejötte már maga is csak azért vált lehetségessé az uralkodóház és az összbirodalmi eszme chimérájának többi barátja részéről, tehát a magyar állami önállóság természetes és esküdt ellenségei részéről, mert annak elfogadtatásában és fentartásában látták egyedül lehetőnek azt, hogy megmaradjon az Armee-Einheit és igy megmaradjon az összbirodalmi eszme leghatalmasabb és legerősebb tényezője a maga régi érintetlen épségében. (Igazi a szélsöbaloldalon.) A t. miniszterelnök ur egy minapi felszólalásában szólott a 67-es mű alapgondolatáról. Azt mondta nevezetesen, hogy ennek a nagy békeműnek alapeszméje a nemzet és a király közti érzelmek összhangjának helyreállítása lett volna. Én, t. képviselőház, a törvényből magából ki tudnám mutatni, mi mindnyájan tudjuk, vele bővebben folglalkoznunk felesleges, hogy a 67-es alkotásnak a kijelentett alapgondolata volt (Zaj. Halljuk! Halljuk!) Ausztria és Magyarország közt a teljes paritás eszméje. Ha azonban felvettetett az érzelmek összhangjának helyreállítása, teljes joggal kérdezhetjük, hogy vájjon megvan-e akár ez, akár a törvényben kötelező paritás ? Azt mondja a t. miniszterelnök ur, hogy a 67-es mű nem áll útjában a nemzeti állam kiépítésének, csak egyet hagyjunk abba, azoknak a szerinte elintézett kérdéseknek a bolygatását, a melyek 1867-ben kompromisszumként a nemzet és a király között a miniszterelnök ur és t. pártja szerint megváltoztathatatlanul elintéztek bizonyos kérdéseket. Én azt hiszem, hogy minden súlyos konfliktusnak és békés fejlődésünket megakasztó küzdelemnek forrása épen az az elvitázhatatlan tény, hogy a 67-iki kiegyezés épen ezeket a legkényesebb kérdéseket hagyta teljesen elintézetlenül, és épen az az oka a most árczius 19-én, szombaton. 237 vivott harcznak és ezen harcz eredménytelenségének, hogy eltagadhatatlan kétségeket hagyott fenn, olyan kétségeket, a melyek a nemzet részéről a legjogosabb szenvedelmet, a király részéről pedig a legmerevebb ellentállást, tehát a magyar államot alkotó tényezők keserű és káros összeütközését idézik fel minduntalan, és a nemzetet vagy lemondásra, vagy a parlament működését meddőségre kárhoztatják, sőt ok nélküli és jog nélküli szenvedésekbesodorják a társadalom számos, épen legnyomottabb helyzetben sínylődő rétegeit. (Igaz! ügy van! a szélsöbaloldalon.) Hát vájjon ez a nagy békemű biztosítaná a magyar nemzeti állam kiépítését, ez a nagy békemű, a melynek létrejötte okául már beszédem bevezetésében mutattam rá az összbirodalmi eszméhez való konok ragaszkodásra? Ez az a felfogás, mely diadalmaskodik külső viszonyainkban, a mely egyaránt folyton és szakadatlanul érezteti sorvasztó hatásait belső fejlődésünkben. (Zaj.) Barta Ödön: Egy kis csendet kérnénk vagy az elnök úrtól, vagy a túloldaltól. (Elnök csenget.) Bakonyi Samu: Ez áll útjában az érzületek összhangjáról a szükséghez képest minduntalan felcsillanó, azonban csakhamar tovatűnő illúziónak, a melynek lojalitását én elismerem, a melynek valóságát azonban, fájdalom, nem igen látjuk állami életünkben. Higyjék el, t. többség, hogy nekünk sem kedves dolog ám minduntalan sérelmekkel hozakodni elő; de mikor a szüntelen ismétlődő bántalmak szakadatlanul felszaggatják a jámbor önámitás szerint hegedésnek induló sebeket, akkor mi kénytelenek vagyunk panaszkodni, ha már az önök jóvoltából gyógyulást ezen beteg nemzet sorvadó önérzetének nem szerezhetünk. Én nem sorolok fel most hosszú bünlajstromokat. Sajnos, sohasem fogynánk mi ki azoknak a gyűlöletes és megszégyenítő momentumoknak az előadásából, a melyeket ezen szerencsétlen kapcsolatban nemcsak érzéseinknek, hanem minden törvényes törekvésünknek minden elégtétel nélkül nap-nap után el kell szenvednie. Kinek is volna haszna a megszokott panaszok felújításából, hiszen szokva vagyunk ahhoz, hogy csakugyan eredmény nélkül hangzanak el szavaink. Lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy a mi igazságainkat lekicsinylik, a politikai józan*ság nevében legfeljebb ártalmatlan érzelgés gyanánt megmosolyogják, de mégis, mikor a legkompetensebb helyről a 67-es mű alapeszméje gyanánt a nemzet és király érzelmei összhangjának helyreállítását, egységét hirdetik, lehetetlen, hogy keserű ellentét gyanánt rá ne mutassunk a rideg, a kegyetlen valóságra. Itt van a közeli példa, a nemzet csak a napokban ünnepelte megújhodásának évfordulónapját. Nem szólok arról, hogy a katonai felfogás szerint a hasonló ünnepségekben való rész-