Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-404

Wi. országos ülés líiO'i kultúrával, akár magyar kultárával, ilyen szerves, ilyen szoros összefüggésben nem állhat. Atalában, t. ház, igen különösnek tartom azt, hogy valaki egyfelől feltüntesse magát az 1867-iki kiegyezés őszinte barátjául, másfelől azonban minden olyan kérdésben, a hol vannak nemzeti aspirácziók, melyek tülmennek az 1867-iki kiegyezésen és az azok által teremtett intézményekkel ellentétben állanak, arra iparkodik, hogy a népszerű frázisok terén őt senki túl ne szárnyalja. (Élénk tetszés és helyeslés jobbfelől.) Ezzel arathat a t. képviselő ur igen zajos szónoki sikereket, a mint aratott most is, de ezen sikerek gyümölcseit az igen t. szélső ellenzék fogja beszedni. (Tetszés és helyeslés jobbfelől. Felkiáltások a szélsőbalról: A haza!) Mert hisz az ő eszméik azok, a melyeknek a t. képviselő ur az ő nagy tehetségével propagandát csinált. (Ugy van! jobbfelől. Mozgás a bal- és a szélsőbaloldalon) Még csak azt legyen szabad itt megjegyeznem, hogy igenis jogosult kívánalomnak tartom a közös hadsereg és annak nevelőintézeteivel szemben, hogy az azokban nevelkedő magyar honpolgárok a magyar' nyelvben, a magyar irodalomban és a magyar történelemben kellő oktatásban részesüljenek. Ezen a téren történt haladás; elismerem azt is, hogy sok még a teendő, de ismétlem azt, hogy ezek megtörténtétől a nemzet védképessé tételét függővé nem tehetjük.« Ugyanazon beszéd további folyamán még egyszer visszatért a t. képviselő ur erre a témára és azt mondja (olvassa): » Elismerem, t. ház, hogy a közös hadsereggel szemben még sok kívánni való van, s ez nem is lehet máskép. Egyfelől, fájdalom, a magyar elem oly gyönge a közös hadsereg tisztikarának kontingensében; másfelől azon tisztikarnak legnagyobb és épen magas állásokban lévő része annyira más viszonyok között és más eszmekörben nőtt fel, mint azon viszonyok és azon eszmekor, a melyekbe most bele kell tanulnia, hogy azt mindenki csak természetesnek fogja találni, hogy az abba való beleélés egy pillanat alatt, egyik óráról a másikra be nem következhetik. Erre idő kell, t. ház, és kell az, hogy ezt az időt egyfelől a nemzet felhasználja arra, hogy ifjait minél nagyobb számban küldje a hadseregbe és másfelől, hogy felhasználjuk arra, hogy nem tűrve, de kerülve a magunk részéről is minden provokácziót, a zavartalan egyetértést a nemzet és a hadsereg között gondosan ápoljuk.« Én, gondolom, teljesen fair módon idéztem a t. miniszterelnök ur beszédének mindazon részeit, a melyek a köztünk fenforgó kontroverz kérdésre vonatkoztak és csakis ezeket, mert akkori felszólalásának túlnyomó része a 14. §. által érintett alkotmányjogi kérdésre vonatkozik, a mi ide erre a vitára nem tartozik. Az idézettekből pedig látható, hogy a t. miniszterelnök ur elismerte, hogy van sok teendő abból a czélból, hogy a hadsereg a magyar márczius 18-án, pénteken. 219 nemzet többi intézményeivel és szellemével harmóniába jöjjön, de ezt a teendőt akként jellemezte, hogy a magyar nyelv és irodalom, a történelem megfelelő módon taníttassák, hogy a magyar nemzet fiait a hadseregbe nagy számban küldje be, hogy az elavult felfogású felsőbbranguak kihalását bevárjuk, hogy minden provokácziót kerüljünk és az összhangot a nemzet és a hadsereg közt gondosan ápoljuk. Azt a követelményt, a melyet én akkor kifejtettem, és a mely bizonyos pontig kongruens azokkal a törekvésekkel, a melyek mostan érvényesültek, t. i. a nemzeti kultúrával való összhangba hozatalát a hadsereg tanintézeteinek és a katonai oktatásnak, a magyar nemzeti kultúrának bevonulását abba az oktatásba, szóval a magyar katonai oktatást olyannak jellemezte, a mely a 67-iki kiegyezés keretén túl van, annak intenczióival ellentétben áll, a melynek hangoztatása csak arra alkalmatos, hogy olcsó szónoki babérokat szerezzen magának az, a ki képviseli, mert tulajdonképen az 1867-iki művet szétbontja. Ez felel meg a köztudatnak, a valóságnak, ós én csak ismételhetem, hogy egyfelől a politikai felelőség, a politikai egyéniség és az elvek közti szoros nexusnak szempontjai, másfelől az a gondolat, hogy ki-ki csak azokat a reformokat viheti ki helyesen és a maguk valódi szellemében, a kinek lelkével azok össze vannak nőve, ismétlem, a kritikának ez a kettős mértéke teljesen talál a miniszterelnökre az ő múltjánál fogva — a mint lesz alkalmam kifejteni — talál azok konstatálása után, a miket ezen a téren tényleg keresztülvitt. De nemcsak erre a pontra nézve vontam le a miniszterelnök politikai múltjából a bizalmi kérdés megítélésének alapjait, hanem az egész vonalon, a belügyi reformok terén is. Ezzel szemben a t. miniszterelnök ur az én bizalmatlanságom megokolását az elfogultság vádjával illeti, a mit visszhangoztat a t. túloldal sajtója is és sajátságosnak találja azt az, eljárást, hogy én egy még nem régen hivatalban lévő kormány bizalmi igényeinek méltatásában a kormány tagjainak, fejének politikai múltját kutatom fel. Bocsánatot kérek, ezt __ tartom én a legsajátságosabb felfogásnak. Én, ha a miniszterelnök helyzetében volnék, egyenesen megkövetelném, hogy tetteim megítélésénél, annak a bizalomnak mérlegelésénél, a melyet megérdemlek avagy nem érdemlek meg, az én multam szolgáljon kiindulási pontul, (Általános helyeslés balfelöl.) hogy mindenki azt a várakozást fejezi ki, hogy azon a helyen is csak azt fogja kifejezésre juttatni, a mi az ő politikai múltjából kidomborodik. Természetesen nem minden egyeB, valamikor elmondott tétel részleteit, de a maga egész szellemét, egész irányát. Ez a mérték tehát nem igazságtalan, sőt szerintem az egyedüli igazságos, mert a ki ilyen felelőségteljes és fontos állásba jut: vagy megvalósítja ott a maga elveit és annak az egyéniségnek pecsétjét