Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-404

218 404. országos ülés 1905 márczius 18-án, pénteken. kormány a nemzet közvéleményével a legélesebb ellentétben áh\ A nemzet haladni, fejlődni akar nemzeti irányban, Ily iránjban akarja átalakítani összes intézményeit, akarja ezt gyorsan, alaposan, hogy megvesse nemzeti létének szilárd és erős alapjait, a t. kormány pedig azért jött ide, hogy ezt meggátolja. Ezért én a leghatározottabb bizalmatlansággal viseltetem iránta és a szőnyegen lévő törvényjavaslatot nem fogadom el. (Helyeslés balfelöl.) Elnök: Szólásra senki sincs feljegyezve. Ha tehát senki sem kivan szólani, a vitát bezárom. Következik most a tanácskozás során azon határozati javaslatok benyújtóinak záróbeszéde, a melyeket legalább tiz képviselő aláirt. Mint ilyent elsősorban Barta Ödönt illeti a szó. Barta Ödön: Nem veszem igénybe, Elnök: Következik gróf Apponyi Albert zárószava. Gr. Apponyi Albert: T. képviselőház! Nagyon röviden, de mégis élni kívánok a zárószó jogával és ezt megindokolják azok a kijebntések, a melyeket az igen t. miniszterelnök ur a vita során elmondott beszédében tett és a melyek egynémelyikére reflektálni fontos okokból kötelességemnek tartom. Mielőtt azonban azokra áttérnék, a mik felszólalásom főtárgyát képezik, egynémely kisebb szemponttal is le kell számolnom, a mely ebben a vitában felhozatott. Én, midőn a kormány iránti bizalomhiányt indokoltam, természetesen nem szorítkozhattam csupán azokra a tényekre, a melyek a kormányelnök ur kormány vállalása óta történtek és a melyek csekélyszámuak, de önmagukban véve is elég jellemzők, hanem hivatkoztam a miniszterelnök ur politikai múltjára is. Annak a jellemzésnek helyességét pedig, a melyet a miniszterelnök urnak politikai múltjára alkalmaztam, a miniszterelnök ur csak egy pontban vonta kétségbe, abban a pontban tudniillik, a mely a katonai kérdésekkel szemben való azelőtti állásfoglalását jellemezte. A t, miniszterelnök ur itt is megmaradt azon állítása mellett, hogy ő a nemzeti haladást katonai téren mindig kívánta és a mivel szemben állást foglalt, az csupán az agitatorius fellépés volt bizonyos katonai reformok eszközlésére. Én ezen pontra vonatkozó meggyőződésemet, a mely jóformán az általános tudatnak megfelel — mert azt hiszem, hogy a miniszterelnök ur legbensőbb hivei is csodálkozással értesülnek arról, hogy a t. miniszterelnök ur a múltban a katonai téren nem a rideg konzervativizmus, hanem a nemzeti haladás szószólója volt — én ezen visszaemlékezésemet megerősíteni kívántam és ezért gondosan áttekintettem a t. ír.iniszterelnök urnak mindazon nyilatkozatait, a melyeket az 1889-iki véderőtörvény tárgyalása kőiében tett, és ott épen erre az ütköző pontra nézve jellemző vonásokat találtam abban a beszédben, a melyet ama törvényjavaslat általános tárgyalásakor mondott. Kétszer is mondotta, a mi ma is az & állításának egész erősségét képezi, hogy sok tennivaló marad abban az irányban, tudniillik a nemzet és a hadsereg kellő összhangjának biztosítására. Ezt kétszer is elmondta akkor. Meglehet, hogy elmondta más alkalmakkor is, de akkor minő összeköttetésben és minő előzmények után mondotta el? Méltóztatik talán visszaemlékezni, hogy, mikor az 1889 iki véderőtörvény tárgyaltatott, én elvbarátaim nevében határozati javaslatot nyújtottam be, a mely a véderőjavaslatot az ismert 14. §-ban foglalt közjogi sérelem miatt és a 25. §-ban foglalt kulturális sérelem miatt visszautasította s egyszersmind azt akarta a kormánynak utasításul adni, hogy ama javaslatnak mellőzésével uj véderőjavaslatot terjeszszen a ház elé, a mely a mellett, hogy a katonai szempontnak eleget tesz, a mely követelmény elől nem zárkóztunk el, egyszersmind a nemzet egész élete és a hadsereg élete közt az összhang helyreállítását tartalmazza. Ennek az általános követelménynek konkrét alkalmazásában pedig mi a fősúlyt a magyar katonai oktatásnak szervezésére és megállapítására fektettük, tehát arra, a mit, — habár az én véleményem szerint igen hiányosan és nagyon hibásan, — a t. miniszterelnök ur jelenleg bizonyos keretekben érvényesíteni iparkodik, a mely czél mellett a t. miniszterelnök ur ma igen nagy és nem kételkedem benne, őszinte lelkesedést mutat. Ez volt az a törekvés, a melyet én elvbarátaim nevében a kormány elé állítottam és ezzel foglalkozva, gr. Tisza István képviselő ur a következőket mondja (olvassa) : »Gr. Apponyi Albert képviselő ur kijelentette, hogy ő különben is hive lévén a 67-iki kiegyezési alapnak, a közÖ3 hadsereg témáját bolygatni nem kívánja, s azt, mint a további katonai reformok és katonai műveletek alapját elfogadja, azonban bizonyos követelményekkel lép fel a közös hadsereggel szemben. Nézete szerint ugyanis minden nemzet nemzeti életének egyik leglényegesebb ága egy önálló, szorosan és kizárólagosan nemzeti kultúra, és ezen nemzeti kultúrának az állam összes intézményeivel, azok minden fokán találkoznia kell. Nem akarok, t. há/, akadémikus vitába bocsátkozni a felett, hogy szorosan és kizárólagosan nemzeti kulturát«, — közbevetőleg mondom, kizárólagosan nezeti kultúrának szószólója nem voltam akkor sem, csak nemzeti jellegű kultúrának, de az akkori vitát nem akarom megújítani, — »másutt, mint Kínában fog-e az igen t. képviselő ur találni; hanem azt határozottan merem állítani, hogy egy ilyen nemzeti kultúrának szerves kapcsolatba hozatala a közös hadsereggel a dolog természeténél fogva lehetetlenség; ezt lehet a közös hadsereg igen súlyos hátrányául felhozni, elismerem, de mindaddig, mig közös hadsereget akarunk, az akár német kultúrával, akár szláv