Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-404

W-. ors?ágos ülés 1904- márczius 18-án, pénteken. 217 szak volt a módszer. Az alapczél a Széli-kormány alatt sem változott; ő azonban koncziliáns kormányzati módszert használva, a közigazgatás javítása által igyekezett az elégedetlenségnek útját vágni és a nemzet figyelmét az alapkérdésektől elvonni. A mostani kormány módszerét, mert a czél nem változott, a parlamenti erőszak képezi. (Ugy van! balfelöl.) Azt hiszem, hogy ez bővebb bizonyításra nem szorul. Valami csodálatos éleslátás nyilvánult meg a miniszterelnök úrban. a mikor ő, mint Hock János t. képviselőtársam múltkori beszédében előadta, már évek előtt a házszabályok revíziójának kérdését tűzte ki czélja gyanánt, mert látta azt, hogy a nemzet előbb-utóbb meg fogja találni azt a parlamenti eszközt, a melylyel állapotainkon segítve, nemzeti irányban való haladást eszközölhet és így az ő előrejáró elméje már sokkal előbb, sem hogy azok a jelenségek, a melyek ezen eszköznek használására utalták, mutatkoztak volna, tervbe vette és meg akarta valósítani azt a módszert, a melylyel a nemzeti haladásnak útját állani, azt meggátolni, fejlődésében megállítani lehet

v Én itt találom meg annak a magyarázatát, hogy honnan van az, hogy mikor a t. kormány, a mint állítja, épen nemzeti irányban is bizonyos vívmányokat hoz és igy felkelti annak látszatát, hogy itt a nemzeti irányba való haladás felé legalább az első lépés megtörtént, akkor az ő kormányzatával szemben a nemzetben minden mutatkozik, csak általános megnyugvás nem, Sőt, a mióta kormányra lépett, egész a mai napig, s a mint én látom, a jövőben is, ugy a parlamentben, mint az országban állandó nyugtalanság és a kedélyek állandó hullámzása mutatkozik, a melyek bizony aggodalmat ébreszthetnek mindenkiben az iránt, hogy egy békés, nyugodt parlamenti munkálkodásra remény és kilátás alig lehet. Ennek az ellentétnek magyarázatát abban találom, hogy mikor az ország egész közvéleménye és az országnak egyetemes akarata abban az irányban halad, hogy a nemzeti kérdésekben, különösen pedig a katonai kérdésekben megkezdődjék a feltétlen haladás, a hadsereg és egyéb közös és nem közös intézményeinknek nemzeti irányban való teljes átalakítása: akkor a t, kormány nem arról győzi meg a nemzetet, hogy ez, a mi most történt a katonai nevelés terén és egyéb dolgokban, hogy ez az első lépés, hanem arról, hogy ez az utolsó; nem arról, hogy ezzel a fejlődés megindult, hanem arról, hogy ezzel befejeződött. Itt van magyarázata annak, a mit sokan nem tudnak megérteni, hogy honnan van az, hogy az a férfiú veszi kezébe az eddig elért vívmányok megtestesitését, a ki azoknak egész politikai múltjában ellenfele volt. Kezébe veszi azért, hogy, a mennyire lehet, devalválja és ezzel annak az útnak, a melyre a nemzet lépett, kellő közepébe, jobban mondva, most még az elejére egy torlaszt KJäPVH. NAPLÓ. 1901 1906 XXIII. KÖTKT. építsen, a melyen a nemzeti fejlődés megakadjon és stagnáljon. Ennek a felfogásnak érdekes magyarázatát találjuk meg odaát Ausztriában. Ha nézzük, hogy azokhoz az eredményekhez, a miket mi bizony itt nagyon csekélyeknek tartunk, mit szól az osztrák közvélemény, akkor azt látjuk, hogy az osztrák közvéleménynek az a felfogása, hogy Kénytelen-kelletlen belenyugszik ugyan nagy keservesen azokba, a miket itt a multak során elértünk, és a miket a kormány, a mint mondja,, vívmányokként hoz elénk, belenyugszik az eddigiekbe, de ugy az osztrák urakházában, mint a delegáczióban, mint a sajtóban és az egész osztrák közvéleményben egyhangúlag felhangzik Magyarország felé ez a kiáltás: Eddig és ne tovább! És ezt az osztrák »eddig«-et, ezt az osztrák »ne tovább

?-ot jő ide a miniszterelnök ur megtestesíteni, (Ügy van! a baloldalon.) intézményekbe önteni, s jő a magyar parlamentnek oly szervezetet adni, oly házszabályokat adni, hegy ez az osztrák »eddig«, ez az osztrák »ne tovább« valósággá válhasson. Ha ez bekövetkezik, hogy a miniszterelnök ur terve sikerül, ha megcsinálnak itt oly házszabályokat, melyek a rendkívüli ellentállást és a nemzeti iránynak továbbfejlesztését lehetetlenné teszik, akkor én attól tartok, hogy nagyon szomorú állapotok következnek Magyarországra, mert akkor az országnak az a része, a melyet a kormánypárt képvisel, leigázza, abszolút hatalma alatt tartja a nemzetnek másik részét és pedig merem állítani, a numericze gyengébb részét is, de erkölcsileg, nemzeti érzésre és a nemzet nagy feladatainak a továbbvitelére nézve fontosabb és súlyosabb részét megfosztja attól a képességtől, hogy beleszóljon, irányítson, a nemzet sorsára elhatározó befolyást gyakoroljon. Megfordítva nem áll a dolog, mert abban a tekintetben, a mit önök mondanak, hogy itt a kisebbség egy éven át vagy egy éven túl erőszakoskodott, nem áll az. a mit az imént mondottam, hogy a nemzetnek ez a másik része elnyomva tartaná, a maga abszolutizmusa alá hajtaná azt a részt, a melyet önök képviselnek. Ha voltak eredmények, ezekből, a melyek ugyan elég csekélyek, tisztán és világosan kitűnik, hogy az az akczió, a melyet mi itt folytattunk, nemcsak nem jelenti a szabadelvű pártnak a leigázását. hanem épen ellenkezőleg, annak felszabadítását jelenti azok alól a téves vélemények alól, a melyek ott uralkodtak az ő hivatásukat illetőleg, felszabadítását azon balhit alól, hogy tulajdonképen a szabadelvű párt és a többség nem egyébre való, mint hogy az udvari akaratot képviselje, hogy nekik el kell zárkózniok a nemzetben uralkodó nagy áramlatok elől. Szóval: akczióképessé tettük a szabadelvű pártot és hogy az akczió nem ütött ki oly erőteljesen, hogy az a nemzet megelégedését vívhatta volna ki, ez nem a mi hibánk. Ezekből levonva most a következtetést, egész bátran merem állítani, hogy a jelenlegi 28