Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-404

216 kOk. országos ülés Í90k márczius 18-án, pénteken. dotta, hogy az ellenzéki taktika szempontjából sem egészen helyes, hogy az ellenzék módot nyújtson a kormánynak arra, hogy időszakonkint bizalmi szavazathoz jusson. Én azt hiszem, e kérdésnek nem ez az alapvető eleme. Az alaptétel mindenesetre igen helyesen az, hogy az országnak szenvednie, az ország ügyeinek, az államháztartás rendes menetének fennakadnia nem szabad, jobban mondva, nem volna szabad. De lehet-e ebből következtetni azt, hogy e miatt, mert az országnak szenvednie nem szabad, a mindenkori kormánynak bármilyen körülmények közt is feltétlenül meg kell kapnia a kormänyozáshoz szükséges eszközöket ? Megengedhető-e az, hogy a kormány felhasználja az ország helyzetét és az országnak szüksége lévén vagy költségvetésre, vagy indemnitásra, ezzel pressziót gyakorolhasson akár az ellenzékre, akár a parlament egészére? Itt mindjárt egy igen érdekes kérdés merül fel: ha a mostani viszonyok között az következett volna be, hogy nem az ellenzéki akczió folytán, hanem parlamenti szavazat folytán fosztatott volna meg a kormány a kormányzás eszközeitől, mi következett volna be akkor ? Vájjon az a t. többség, a melyik olyan nyugodtan nézte, hogy a kormány, megfosztatván a kormányzat rendes eszközeitől, egész nyugodtan viszi tovább az ügyeket; pótszereket alkalmaz; elfogadja az adókat; az állami kiadásokat teljesiti ; az ujonczok hiányát póttartalékosokkal, behivott tartalékosokkal és bentartott katonákkal pótolja: vájjon akkor is azon helyzetben lett volna-e a t. többség, hogy belenyugodjék ezen állapotokba ? Az által, hogy ez ellen tiltakozás onnan nem hangzott el, ugy a kormány, mint a többség a leghatározottabban hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetnek legfontosabb alkotmányos jogai: az ujonez- és adómegtagadási jog illuzóriussá tétessenek; hogy azoknak hatálya erejéből veszitsen ^és hogy ez által ugy a jelenlegi, mint minden más jövendő kormány számára példa nyújtassák, hogy hiszen arra az indemnitásra, arra a költségvetésre, vagy arra az ujonczmegszavazásra, egyszóval azokra, a miket Ausztriában »Staatsnothwendigkeit«-oknak neveznek, nincs is olyan nagy szükség, mert hiszen a kormányzatnak módjában áll a kormányzást rendesen folytatni, a hadsereget ugy a hogy fentartani és igy túltenni magát a parlament bizalmi szavazatán, túltenni magát a parlamentnek a kormányzást irányító hatalmán. Azt hiszem, t. ház, hogy ezt a kérdést ily szempontból nem lehet és nem szabad megítélni. A kérdés lényege, ismétlem, az, hogy az országnak igenis szüksége van azokra a törvényekre, a melyek a kormányzást alkotmányos utón és módon lehetővé teszik; de ha a kormány bármi okból nem jut abba a helyzetbe, hogy ezeket magának alkotmányos utón megszerezze, akkor azon kormányra nézve csak ] egyetlen egy kötelesség áll fenn, és ez az: a helyét minél előbb otthagyni és ez által módot nyújtani egy oly kormány létesülésére, a mely az előrelátásnak több biztositékát nyújtja és több képességgel bir arra, hogy a felmerülő bonyodalmakat megoldhassa, s a mely ennélfogva garancziát nyújt az iránt, hogy az ország alkotmánya és nagy érdekei csorbát ne szenvedjenek. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Én tehát nemcsak bizalmi, de elsőrangú közjogi fontosságú kérdésnek tartom azt, hogy csak olyan kormány létezhessék ez országban, a mely az alkotmányos eszközöknek birtokában van, s ebből a szempontból vizsgálom röviden azt a kérdést, hogy ez a kormány olyan-e, a melynek teljes megnyugvással megadhatjuk ezeket az eszközöket; hogy ennek a kormánynak tulajdonképeni jellege és kormányzati czélja micsoda? (Ralijuk! halról.) Hiszen a kormányzat önmagát nem képviselheti. Minden kormányzatnak kell, hogy czélja legyen, és pedig azért is, mert hiszen a nemzetnek is vannak czéljai és a kormányzat arra való, hogy a nemzetnek ezen czéljait hiven, becsületesen és legjobb ereje szerint szolgálja. Ha a t. kormány irányzatát és czéljait vizsgáljuk, ugy én teljesen igazat adok a t. miniszter urnak abban, (Halljuk! Halljuk!) hogy egy kormány nem szokott kópiája lenni egy másik kormánynak, és a mostani kormány sem szigorúan kópiája az előbbeni kormánynak. Azt azonban konstatálnom kell, hogy a 67 óta létrejött kormányzó és uralkodó valamennyi kormányok czéljainak ugyanazonosságát kétségtelenül lehet konstatálni és felismerni. A czél mindig ugyanaz, t. i. a nemzetben élő és előretörő vágyaknak és törekvéseknek elfojtása, félrevezetése, azokról a figyelemnek elterelése, vagy ha kell, azoknak erőhatalommal való meggátlása is. Csupán a módok és eszközök változtak, a melyekkel az egyes kormányok azokat a czélokat, jobban mondva, a nemzeti czélokat meggátolni, elfojtani igyekeztek. Tisza Kálmán kormányzata alatt a kormányzatnak módja főbb vonásaiban az volt: megnyerni a nemzetnek intelligencziáját, a melyet az idők viharai megviseltek, megnyerni különösen hivatalok és anyagi előnyök nyújtása által. Ezt a kormányszakot bátran nevezhetjük a nepotizmus és korrupczió korszakának. Természetesen az idők haladásával, a mint a nemzet intelligencziája nőtt és gyarapodott, ez az eszköz hatálytalanná vált; mert kevésnek bizonyult és akkor más szisztémákhoz kellett nyúlni. Ezt látjuk a Wekerle-kormány keletkezésében, a mely szenvedélyeket dobva be a közéletbe, különösen a felekezeti és egyházi kérdésekkel, a melyeknél tudjuk, hogy az emberek kedélyét fölötte érintik és képesek az érdeklődést nagy mértékben lefoglalni, igyekezett elterelni a nemzet figyelmét az égető nagy kérdésektől, különösen a nemzetnek nagy czéljaitól. A Bánffy-féle korszakban a választási erő-