Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-403

Í03. országos ülés Í90k márczius 17-én, csütörtökön. 211 Még tovább is megyek. Kezdjük a gazdasági téren. Hallom és mindig hallottam, hogy mennyi kárt teszünk ennek az országnak, milyen pénzügyi bajokba sodorjuk, mennyire hátráltatjuk fejlődését az által, hogy a parlament munkáját és munkarendjét megakasztjuk. Igazuk van, nem tagadom, elismerem. Túlozva mondották, mert azok a veszedelmek, azok a katasztrófák, melyeket folyton kilátásba helyeztek, nem következtek be. Én tudom, hogy nem következnek be, de nem kell mindig katasztrófákkal és végzetes nagy szerencsétlenségekkel dolgozni. Elég, ha egy szegény nemzet nem tud bajaiból kiszabadulni, hanem nagyobb bajokba megy bele. Elismerem tehát, hogy a szabadelvű pártnak ebben is igaza volt, csak nem tudtam megadni ezért az árért azt, a mit követeltek. Ha önök azt mondják, — nem egyénileg értem, hanem a nemzetre — itt van pénz és add ide nyelvedet, zászlódat, erre én azt mondom: nem adom! (Helyeslés bal felöl.) De a gazdasági téren is van a szabadelvű pártnak egy hagyományos, régi politikája, a melyhez a miniszterelnök ur feltétlenül ragaszkodik, a melyhez a királyi hatalom is feltétlenül ragaszkodik: ez a vámközösség, a gazdasági egybeolvadás Ausztriával. Én elvben is, gyakorlatban is jobban szeretem az önálló vámterületet, de nem zárkózom el az elől, hogy ez üzleti természetű kérdés, hogy ez nem közjogi kérdés, nem is tisztán politikai kérdés, ámbár önök ebbe is beleviszik a politikát és a közjogot. Ha tehát czélszerűségi és gazdasági szempontból Ítéljük meg a helyzetet, azt kell kérdeznem, hogy az a kereskedelmi politika, az a vámpolitika — mert a kettő szorosan összefüg, a mire nézve utalok egész Európára, hogy minden politikai fejlődésnek minden ágban alapja az a viszony, a mely a nemzetközi forgalomban a vámtarifák és a kereskedelmi szerződések által szabályoztatik — azt kell kérdeznem, hogy az a vámpolitika, az a kereskedelmi politika, ugy, a mint azt a szabadelvű kormányok egymásután fejlesztették, Magyarország gazdagodásának voltak-e eszközei, vagy pedig Magyarország vagyoni és gazdasági érdekeit, ipariakat ugy, mint mezőgazdaságiakat nem szolgáltatták-e ki azon önző osztrák politikának és köröknek, a melyek itt elfoglaltak minden munkássági tért és szegénynyé, majdnem — mondhatnám — koldussá tették a magyar ipart és a magyar mezőgazdaságot? Ha ez volt eddig az önök politikájának eredménye, ott állunk évek óta a mesgyén, hogy válaszszanak az urak: akarnak-e más politikát, akarnak-e uj politikát, vagy folytatni akarják-e ezt a régi politikát, és ha folytatni akarják ezt a,régit, meg akarják-e javítani annak hibáit, hogy országunk a maga fejlődésének tényezőit visszaszerezhesse ? Itt vannak azután a kiegyezési szerződések, a melyeknek bírálatába most nem bocsátkozom, de a melyekről konstatálnom kell, hogy oly magas védvámokkal veszik körül Ausztriát és Magyarországot, a melyek ezt a két államot teljesen elszigetelik, elkülönítik a külföldtől, a minek következménye ugyan bizonyos kölcsönösség, a minek előnyei is vannak, de a minek eredménye okvetlenül az, hogy Magyarország teljesen bekebeleztetik gazdaságilag évtizedekre vagy nem tudom, mennyi időre, hogy az többé az osztrák gazdaság bilincseitől ne szabadulhasson. Ennek itt van az első javaslata, a melyet e napokban fogunk tárgyalni, a melyet tegnap elfogadott a bizottság és a melyet ha a ház szentesit, abból nem következik más, mint hogy megállapittatván a preczedens, megköttetvén az első szerződés a külfölddel, utána a második vagy harmadik, okvetlenül ki vagyunk szolgáltatva Ausztriának . . . Hock János: Megint nem esnek össze a határidők! B. Kaas ivor: . . . még ha össze is esnek a határidők, ugy, hogy külön nem várhatunk, külön feltételeket nem szabhatunk, hanem Ausztria a közös vámszerződéseknek megállapításában nekünk diktálni fog, mivel hogy a külfölddel már hosszú évek sorára megszerződtünk. Nem lehet külön szerződni a külfölddel és külön szakítani Ausztriával. Ha ott megszerződtünk azokkal, ki vagyunk szolgáltatva, átadtuk a fegyvereket. Megint egy ok, a miért én gazdasági szempontból sem viseltethetem bizalommal azon kormány iránt, a mely iránt a szabadelvű párt nagy bizalommal viseltetik. Még egy fontos momentumot kell felemlítenem : a belügyi szempontot. A miniszterelnök ur egyszersmind belügyminiszter. Ha ő viszonylataiban a koronához, viszonylataiban Ausztriához, viszonylataiban a külföldhöz nem képviseli a magyar állameszmét és érdeket, akkor talán a belső erőknek kifejtésével — hallom ezt sokszor — fogja megszerezni előfeltételeit annak az állapotnak, a mikor egy a mainál sokkal boldogabb Magyarország és magyar nemzet kivívhatja a maga ősi jussát, megszerezheti mindazokat az intézményeket, a melyek államának kiépítéséhez még szükségesek. Hát mi módon ? Az adminisztráczió utján nagyon sokat lehet tenni. Az adminisztratív intézkedések által való fejlesztés úgyis a túlságig meg van Magyarországon honosodva. De az a programm, s az a tevékenység, a melyet a miniszterelnök urnái látunk, minderre nézve nem hogy garancziát nyújtana, de súlyos kétségeket támaszt, a melyeket előttem szóló bőven kifejtett; ezekre tehát rá nem térek; valamint nem fejezhetem ki bizalmamat azon a czimen sem, a melylyel itt t. szomszédaink (a szélsobáloldalra mutat) éltek, midőn a választási törvénynek bizonytalan kontúrjai annyira kielégítették őket, hogy kijelentették, hogy beadják a — kulcsot. Megyek tovább. Nem lévén szerencsém a miniszterelnök úrhoz, szólok a pénzügyminiszter 27*