Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-402

188 hl)2. országos ülés 190í márczius 16-án, szerdán. hogy folyton ujabb és ujabb áldozatokat és terheket kívánjunk ettől az országtól, a melynek semmiféle jogot érette cserébe nem adunk. (Helyeslései a szélsőbaloldalon.) Nem tudom megérteni, hogy lehet kizsebelni egy nemzetet a legutolsó lélegzetig arra a czélra, hogy minden nagyobb áldozatért csak ujabb megaláztatásban részesítsük, és zsebre vágjunk állandóan ujabb és ujabb milliókat, de visszautasítjuk egyúttal a nemzeti követelményeknek legszerényebb mértékét is, a mik pedig az ő részükről semmiféle áldozatokba nem kerülnének. (Helyesléseié a szélsőbaloldalon,) Bizony, t. ház, őrült helyzet ez, a melyről el lehet mondani Petőfivel: »Mérget töltenek poharunkba azok, a kik megiszszák a borunkat.* A franczia történelem is megbélyegezte azt a franczia törvényhozást, a mikor a Eoi Soleil elment a törvényhozás termébe lovagostorával, vadászcsizmájában és követelte tőle, hogy fogadja el legmagasabb akaratát. Vájjon mit fog szólni majd a történelem ahhoz a korszakhoz nálunk, a midőn a törvényhozás arczába váguak ostorcsapásokat, a mikor legtermészetesebb nemzeti igényeinket nemcsak elhallgattatják, de azokat még követelni sem engedik? Mit fog szólni majd a történelem ahhoz a korszakhoz, midőn ezeket a magyar nemzet eltűrte, csupán azért, hogy ezzel egy legmagasabb előítéletet szolgáljon, vagy a kormányszékbe ültessen egy olyan férfiút, a ki ezen akaratnak egyszerű végrehajtására vállalkozott? (Igaz! Ugy van! a szélsoba loldalo n.) T. ház! Nincsen kényelmesebb formája az abszolutizmusnak, mint a mi alkotmányos rendszerünk, a mely lehetővé teszi t. ház, hogy a nemzeti akarat szuverenitásával szembe állítunk egy másik akaratot, egy másik hatalmat, a hadszervezetet, a mely kettőnek érdekei egymással ellentétesek, a melyeknek érzésük egymás előtt idegen, és megérthetetlen. Hiszen a külön katonai hatalomnak szervezése, a mely status volt a statusban, még nagyobb birodalmakat is a biztos bukás szélére vezetett. Még a római birodalmat is idevezette és tönkrejuttatta. Nálunk pedig a külön katonai status szervezése megfojtja a nemzeti élet minden erőnyilvánitását, mert annak szelleme, a mely minden más államban magának a nemzeti nagyságnak, a nyelvnek, a kultúrának, a hatalomnak ereje és eszköze, minálunk legelső kötelességünknek, a faji asszimiláczió törekvésének legnagyobb akadálya. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Pedig mindnyájunk előtt kétségtelen, hogy ennek az országnak jövője kizárólag attól függ, hogy képes lesz-e rövid idő múlva az ő faji asszimiláló politikáját keresztülvinni, és a mi közjogi egységünket képes lesz-e nemzeti egységgé átalakítani. Előre látható azonban, hogy minden fáradozásunk sikertelen marad, hogyha a magyar nemzetnek nincs meg a képessége és ereje, saját gyermekeinek kiképzésében a nyelvét fentarthatni. Hogy akar az akkor egy idegen elemet, egy idegen nemzetiséget magához emelni, magával asszimilálni ? Ez egyszerűen tűrhetetlen állapot, t. ház, a mely sokáig fenn nem maradhat, E helyzetben szerintem csak az a vigasztaló, hogy ennek a szerencsétlen rendszernek a miniszterelnök ur, meggyőződésem szerint, az utolsó ütőkártyája, mert ő volt az egyetlen, a ki a nemzeti ébredés erőszakos kiirtására vállalkozott. (Ellenmondás jobbfelöl.) Nem szeretném, ha félreértenének. A miniszterelnök ur jóhiszeműségét nem akarom kétségbevonni. Megmondom, sőt hiszem, hogy ő a legjobb szándékkal akarja az ő módszere szerint, az ő politikájával megmenteni az országot, de kétségbevonom az ő csalhatatlanságát. Elég számos példát nyújt rá Magyarország évszázados történelme, hogy a magyar államférfiak mindenkor jóhiszeműséggel bocsátották magukat, nagy tehetségeiket olyan irányzat rendelkezésére, a melynek végső czéJja a nemzeti egyéniség kiirtása volt. (Ugy van! bal felöl.) Lipót császár is magyar tanácsosokra hallgatott. Thaly Kálmán: Kevésre! Hock János: Hadvezére, Pálffy, a ki a mi nemzeti törekvéseink ellen kardot vont, magyar volt! Thaly Kálmán: Magyar volt, de milyen magyar! Lipót titkos tanácsában egy magyar ember sem volt! Hock János: II. József mikor kibocsátotta rendeletét, hogy a magyar nyelv nem alkalmas a törvénykezés nyelvéül, azzal okolta meg, hogy egy fejlettebb kultúrát akar Magyarországnak adni. 0 szintén meghallgatta ekkor a magyar tanácsosokat, a kik jóhiszemüleg akarták egy idegen nyelv uralmát reánk erőszakolni. A czentralisztikus politikának minden dolgozótársa nem magyar államférfi volt-e? (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) És mikor a 30-as években a nemzeti felpezsdülést, a mely hasonlított a maihoz, ismét erőszakkal akarták elfojtani és egymás után vetették fogságba Kossuthot, Wesselényit, Lovassyt, nem egy jóhiszemű magyar államférfi állt ezen mozgalom szolgálatában. Mindezek az ő jóhiszeműségükre hivatkoztak, de egy államférfiban a jóakarat sohasem mentheti az ő végzetes tévedéseit. Senki sem menthető fel a történelmi felelőség alól, hogyha arra hivatkozik, hogy ő nem azt a rosszat akarta, a melyet cselekedett, hanem azt a jót, a melyet tulajdonképen elmulasztott. Ezért ezt a jóakaratot, a melyet nem zárok ki a miniszterelnök ur intenczióiból, nem fogadhatom el kormányzati elvre való feljogosításnak. Meggyőződésem, hogy rövid idő múlva ez a magyar állam sajnosán fogja tapasztalni, hogy ilyen rövid idő alatt nagyobb károkat ritkán okozott neki miniszterelnök, mint a minőt gróf Tisza István rendszerétől várhatunk. Elismerem, hogy nagy készültséggel, nagy műveltséggel lépett a köztérre és azok közé a ritka kivételek közé tartozik, a kik szerencsések vol-