Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-401

iOÍ. országos ülés 19U4 márczius lh-én, hétfőn. 155 megnyilatkozását, A t. miniszterelnök ur azt mondja, hogy ő a lefolyt idők alatt félrevonulva állott és elborult kedélylyel látta itt a viszonyoknak elfajulását. Bocsánatot kérek, félrevonulva állott, az igaz, de tétlenül még akkor sem állott. Mert ámbár ő a politikai tevékenységének szinteréró'l az utóbbi idők alatt, midőn a nemzeti áramlat egy kissé verdeste szárnyait, visszavonult, de mindannyiszor előjött, midőn jelentkezni kellett, hogy ő ezen áramlatokkal ellentétben van, hogy neki egyetlen vágya azon kívánságoknak teljesítése, a melyekkel — jő magyarul szólva — még elébe is ment mindig a katonai hatalom kívánságainak. (Ugy van! halról.) Azt mondja erre, hogy ő mindig azokat a határokat követte, a mely határok közt mozogni kellett. De ezek a határok csak az ő felfogása szerinti határok; a nemzet felfogása szerint ezek rég elvégződtek a nemzet anyagi teherviselő képességénél és azon türelem kimerülésénél fogva, mely a nemzet lelkében beállott, midőn látta, hogy soha semmi kívánsága nem teljesíttetett, ellenben a hatalom minden kívánsága érvényesült. A t. miniszterelnök ur tehát az ő egész politikai korrespondencziáját arra alapította, hogy ő magát az udvari hatalomnál használható eszközként mutassa be és ne itt a parlament porondján érvényesítse egyéniségét. Nem arra törekedett, hogy itt álljon a nemzeti követelések egyik vagy másik csoportjának élére, hanem ellenkezőleg annak egyszerű elhárításával, a hatalomrajutásnak oly eszközei és módjai által akart érvényesülni, a melyeket már egyszer mindenkorra lehetetlenné kellene tenni ebben az országban. (Ugy van! balfelöl.) Azt kell követelnünk, hogy itt fejlődjenek a politikai egyéniségek, hogy a parlamenti közös versenygésben edződjenek az erők, nem pedig az előszobákban és az udvari körökben való settenkedés legyen az, a mely a politikai egyéniségeket neveli. (Ugy van! halról.) Örömmel láttuk, hogy minden aktiv politikus, a ki hivatva lett volna, hogy átvegye az ügyek vezetését, most nemzeti igényeket támasztott felfelé is; egyesegyedül a miniszterelnök ur és közvetlen elődje volt az. a kik minden különösebb megfontolás nélkül vállalkoztak a nemzeti elíentállás letörésére. Tehát a hatalomrajutásnak az a formája, melyet a miniszterelnök urnái láttunk, olyan, mely elég arra, hogy bennünk a bizalmat teljesen lerontsa. De azóta egy másik indok is előállt abban a csodálatos decrescendóban, melyet a miniszterelnök ur programmjában láttunk. Ez a decrescendó először abban tűnt ki, hogy ő szolidaritást vállalt azon vérszerződéssel, a melyet a kilenczes bizottságban mint egyik résztvevő magára nézve kötelezőnek elismert és azután ebből a programmból a többi, a szerződésbe befolyt politikusoknak hozzájárulása nélkül és azok megkerülésével egyszerűen elhagyott, kidobott egyes részeket. De akkor ez nem volt még elég, jött azután az ő ünnepélyes programmja, a melyet itt és a szabadelvű pártban hangoztatott, melylyel nagyszámú politikusokat tétlenségre bírt rá, Ezekből a programmpontozatokból is az értékesebbeket három hónap leforgása alatt, a mikor Bécsből egyszer hazajött Budapestre, a határállomáson egyszerűen elhagyja magától. (Igaz! a haloldalon.) A jelvények dolgát, a büntető igazságszolgáltatás nyelvének kérdését már nem vallja közvetlen czéljának a t. miniszterelnök ur. S ezt teszi épen abban az időben, a mikor látjuk, hogy minden politikus programmjába minél több nemzeti tartalmat visz bele. Oly egyének, a kik távolállottak eddig teljesen a politikai téren a nemzeti követelések hangoztatásától, most azokhoz közelednek. Ott van elsősorban, hogy hivatkozzam rá, Bánffy Dezső volt miniszterelnök, a kinek egész politikai iránya ezektől a nemzeti követelésektől távolállott. Nem akarom hátrányára felróni, ellenkezőleg, dicsérettel lehet látni, mint duzzad meg politikai programmja a nemzeti tartalomtól, mint jő közelebb a gazdasági önállóság nagy ideáljához, a magyar vezényszóhoz stb. És közöttünk is itt a házban, a politikai körök és egyéniségek tanúsítják, hogy ebben az irányban a közszellem, a nemzet életereje előhaladást kíván. Hiszen nem lehet, hogy ebben az országban nemzeti és faji egyéniségünket ne érvényesítsük, hogy ne legyünk nemzet és állam, hogy ne tudjuk ezeréves fennállásunkat külsőleg is demonstrálni és érvényesíteni. Mindezek előrehajtják a politikusokat ezen a téren, és a kik szerényebb programmal állottak eddig elő, azok is megdagadva a nemzeti érzéstől, nagyobb és nagyobb részt vesznek fel e nemzeti követelésekből programmjukba. Ily időben, a mikor látjuk az előhaladást mindenütt, egyedül a miniszterelnöki székben látjuk az ellenkezőt, a decrescendó politikát, a visszaesés tüneteit, akkor nem nyerhetünk garancziát és megnyugvást arra nézve, hogy a miniszterelnök ur kezében a nemzet ügyeinek vezetése szerencsésen volna letéve. (Igaz! Ugy van! a haloldalon,) A harmadik szempont, t. képviselőház, a melyet szembe kell állítanom a t. miniszterelnök úrral, épen abban a szándékában rejlik, hogy ő a magyar parlament működését meg akarta bénítani, és nem eventuális, nem véletlen dolog, hanem a mint gróf Apponyi Albert t.^képviselőtársam is mondotta, ez a miniszterelnök urnak egész egyéniségével össze van forrva. Bátor vagyok idevonatkozólag egy régebbi beszédének, a melyet akkor mondott, a mikor kormányra jutott, mondom, egy régebbi beszédének kis részét felolvasni, a melyben álláspontját teljesen és világosan körvonalazza. Azt mondja: »Azon momentán feladatok mellett, a melyeket meg akarunk oldani, tulajdonképeni lényege missziónknak az, hogy a pillanatnyi bajokból a kibontakozást keressük, (Zaj. MnöJc csenget.) de egy20*