Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-381

anuár 21-én, csütörtökön. 70 3H1. országos ülés 190b j'i a hatalom, szokása ellenére, nem ragaszkodik olyan görcsösen és mereven a javaslathoz; ha az ujonczlétszám felemeléséről szóló javaslatát visszavonja, akkor mi körülbelül leszereltünk volna. Azt hiszem, hogy talán a világ összes országainak nem is maradt a Lethe patakjából; mert hisz mi magyarok mind megittuk. Hisz egy nemzetet sem tudok, a mely oly szépen tudna felejteni, mint a magyar nemzet. (Derültség bálfelöl.) Ha pl. újévtől kezdve a mai napig nézem a helyzetet, arra az eredményre kell jutnom, hogy még azokra sem emlékszünk, a mik szeptemberben történtek; ezt mi már teljesen elfeledtük, mintha misem történt volna. Azért meg méltóztatik nekem engedni a t. ház, ha én visszamegyek az e javaslat tárgyalása előtti időre, a deczemberi indemnitásra (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Az ellenzék deczemberben megobstruálta Széll Kálmánnak indemnitását. Váratlanul, meglepetésszerüleg, egyszerre csak arra ébredtünk fel, hogy egy reggel kijelentették, hogy az obstrukczió megszűnt. Ez a tény, a mire talán senki sem gondolt, hogy sikerült az obstrukcziót akkor leszerelni, ez a tény volt Széll Kálmán bukásának a forrása és a kezdete. Mert a helyett, hogy a három hónapos indemnityt arra használta volna fel, hogy itt a költségvetést letárgy altatta volna — ekkor sok mindent tehetett volna a kormány, az országgyűlést is feloszlathatta volna — ezt elmulasztotta abban a reményben, hogy ép oly szépen fogja ő ezt az ujonczlétszám felemelése elleni obstrukcziót is megakadályozni és leszerelni, mint a hogy sikerült ez neki deczemberben. Épen azért a miniszterelnök urnak arra a kijelentésére, hogy az ellenzék maga sem a mai követelések szempontjából indult ki itt ebben a harczban, azt kell mondanom, hogy gradatim, mintegy lassan-lassan jutottunk a mai eredményre, Midőn észrevettük azt, hogy a kormány úgyszólván zsákutczába jutott és költségvetése nem lesz, nagyon természetes, hogy mi ellenzék lassan-lassan határoztuk el magunkat arra, hogy ebből a kelepczéből a kormányt kiengedni nem fogjuk. (TJqy van! bal felöl.) De engem speczialiter a magam szempontjából még más is vezetett arra. (Halljuk ! Halljuk,! bal felöl.) Az igaz, hogy sohasem emlékszem arra, hogy a 67-es alapot helyeseltem volna, ma sem helyeslem, semmi részem nem kívánja és hovatovább jobban megirtózom tőle, jobban-jobban meggyőződöm ennek a rendszernek a tarthatatlanságáról. (Az elnöki széket b. Feilitzsch Arthur foglalja el.) De épen ez vezetett engem legalább állásfoglalásomnál; politikából állottam reá, hogy a 67-es alapot védelmezzem, mert hiába beszéltem én a piaczon, országszerte, vagy itt a házban annak tarthatatlanságáról, nem volt annyi erőm, hogy be tudjam a nemzetnek bizonyítani, hogy ez az egész hatvanhetes rendszer nem egyéb egy nagy hazugságnál. (Igaz! a baloldalon.) És mi ráállottunk a hatvanhetes alapra, nem szóltunk az önálló hadseregről, elfogadtuk, jól van, mutassuk meg azt, hogy elsősorban a magyar vezényszót próbáljuk bevezetni. (Igaz! a baloldalon.) És mi történt? Az, hogy époly nehézségekbe ütközik a magyar vezényszónak behozatala, a mely pedig az 1867-iki törvényben megvan, (Igaz! a baloldalon.) mint a mennyi nehézségbe ütközik körülbelül a magyar önálló hadsereg felállítása. És volt még egy czél előttünk, az nevezetesen, hogy mi a nemzetnek be tudjuk bizonyítani, hogy a hatvanhetes alap nem ér semmit, mert ebből a független Magyarországot felállítani lehetetlenség, mert ebből a hatvanhetes alapból csak egy tanúság bizonyos, az, hogy gyönyörűen prosperál felfelé, de annál rosszabbul nekünk, a nemzetnek, lefelé, (Igaz! a baloldalon.) Soha királynak kívánságára annyi katonát nem adott, soha hadseregre annyi milliárdot nem költött senki, mint a magyar nemzet ezen hosszú idő alatt. De, hogy a nemzetnek egyetlen óhaját, egyetlen kívánságát, a mely e törvényből megmagyarázható lett volna, teljesítették volna, ilyenre esetet nekem nem mutathatnak, (Igaz! TJgy van! a baloldalon.) Pedig azt hihette a nemzet, hogy azért a legnagyobb odaadásáért, a majomszeretetért, a melylyel az iránt a család iránt viseltetett, lesz legalább annyi jutalma, ha már semmi mása nincs a világon, hogy legalább a nemzet nyelvét megbecsülik annyira, amennyire abban a törvényben is megvan, a melyet csak félremagyarázni lehet, de abból kimagyarázni nem. Hogy megkapja legalább azt a kicsiséget, a mi legelemibb joga a nemzetnek, hogy a nyelvét megbecsülik, akczeptálják és az érvényesül; de ezt sem tudtuk érvényesíteni és ezzel eljutottunk oda, hogy a 67-es alap iránt a nemzetben a hit és bizalom megrendült. (Igaz! a baloldalon.) Az egész rendszernek gyengeségét senkisem illusztrálja jobban, mint maga a miniszterelnök ur, a mikor idejön elébünk és figyelmeztet minket, hogy vigyázzunk, csináljuk a mit fenn akarnak, a chlopyi hadiparancsot respektáljuk, Pitreicht respektáljuk. Miért? Mert különben nagy baj lesz. Sőt azt mondja: A mely perczben Magyarországon a normális helyzet helyreáll, Magyarország felett meghúzzák a halálharangot. (Mozgás a báloldalon.) B. Kaas Ivor: Ki mondja? Uray Imre: A miniszterelnök ur. Holló Lajos: Beláthatatlan veszélyek . . . Gr. Tisza István miniszterelnök: Én azt sohasem mondtam, Uray Imre (olvassa); A mely perczben e harcz normális lesz, azon perczben meghúzták a halálharangot a magyar alkotmány felett. (Mozgás a baloldalon. Zaj a jobboldalon.)