Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.
Ülésnapok - 1901-379
42 379. országos ülés 1904 sát, taktikai zsenijét az egész művelt katonai világ elismeri, sőt tételeket állítanak fel. Mégis, ha ez igy van mintegy tankönyvszerüleg, akkor méltóztassék a közös hadügyminisztériumban a bécsi tanácskozó uraknak átlapozni a hadi történelmet és meglátják, hogy Waterloonál olyan csapatok győzték le Napóleont, a melyek, ha akartak volna, sem tudtak volna egyik a másikával egy nyelven beszélni. Hiszen még a felvonulás a különféle etapé-vonalakon, egész harczászati rendszerük olyan volt, hogy mind különkülön irányzatban, csapattesti formákban vonultak előre, támadásuk, előrevonulásuk, oldaltámadásuk és az a bizonyos csalóka hátravonulás, a mely alkalommal Napóleon derék csapatjának megadták azt a nagy csapást, a melynek következménye azután az Ilona-sziget lett, mindez egy hétnyelvű hadsereg műve volt, a mely egy egynyelven beszélő hadsereget vert meg. (Ugy van! Ügy van! balfelöl.) Igaz, hogy mi csak szürke polgárok vagyunk, de van közöttünk pár ember, a ki katona is volt. Látjuk, tudjuk, hogy ez nem komoly indok, nem olyan indok, a melyet el lehetne fogadni arra nézve, hogy ha a magyar csapatoknak magyar nyelvű kommandója lenne, akkor ez a hadsereg erejét dekadencziába döntené, mert ez egy egyszerű régi czopfos példa. Olyan ez, mint a hogy a kis gyermeket ijesztgetik a mumussal. Az a gyerek mumust nem látott, előtte az ködszerű valami, de fél. Hát miért félnek Bécsben a magyar vezényszótól ? miért keU erre kijelenteni Pitreich urnak és az ő táborkaránab a delegáczió tárgyalása alkalmával, a hova a mi százmillióink mennek, hogy igenis »soha,« marad minden a régi rendszer szerint. Hiszen egy hadseregnek éj>en ugy kell fejlődnie, nemcsak az uj fegyverek beszerzésének a mohóságában, hanem egyéb szervezetében is, a hogy azt a modern világ megkívánja. Már pedig a mi közösnek nevezett hadseregünk sokkal erősebb lenne, ha az a morális kaj30cs fűzné a mi fiainkat ehhez a földhöz, ennek a földnek magyar királyához. (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) Hol marad az erkölcsi buzdítás, a mikor egy ős nemesi nevű magyar katonatiszt, ha az ember társaságban találkozik és beszól vele, mindent ismer, mindent tud, hanem azt nem tudja, hogy van Magyarország. Tehát nem is ismerheti azt a szerves lelki kapcsot, a melyet Magyarország minden egyes gyermekének, minden igaz hazafinak éreznie kell. Ez a levezetése, t. ház, ennek. Igenis az ujonczmegajánlástól óvakodni kell és meg kell mondanom azt, hogy ebben nagy hibát látok, olyan rendkívüli nagy hibát, a melyet a hatalmon levő kormánynak gyógyítani kötelessége. Ezek után a magyar vezényszóra vonatkozólag még csak egy érdekes példát akarok felemlíteni. (Halljuk! Halljuk!) 1849-ben, a mikor az osztrák hadsereg Magyarországon vitézkedett, ezt irja róla az ő hadi története (olvassa): »Ha Paskievits nem jött volna ide segítségül, a ki január 19-én, kedden. valószínűleg hamarosan nem tanult, meg német kommandót, hanem bizony oroszul adta ki parancsait, vájjon le tudta volna-e gyűrni akkor a nemzeti akaratot ?« (Helyeslés a néppárton és a szélsőbaloldalon.) Ilyen mumussal, ilyen példával talán befolyásolni lehet a bécsi köröket, de ősi, anyagi, emberi erejét ennek a nemzetnek, t. ház, félrevezetni nem lehet. Olyan ez, t. ház, mint az igazi termőföldbe elhullott vagy elvetett mag. Le lehet azt kaszálni, akárhányszor akarják, de mégis csak kibújik a földből. (Helyeslés a szélsőbal-oldalon és a néppárton.) Ez a nemzeti aspiráczió Magyarországon ma minden magyar embernek, azt merem mondani, politikai különbség nélkül a szivében megvan; és pedig azért mondom, hogy politikai különbség nélkül, mert csak az az egyetlen indoka van a hatalmon lévő kormánypártnak is, hogy nem támogatja a nemzet túlnyomó részét, mert az neki egyelőre kellemetlen. Es ez a nemzeti aspiráczió, ez a nemzeti óhajtás ma még az a mag, a mely nem nőhetett ki a természetben fává, a mely — hogy ugy mondjam — ma még csak az ellenzék kertészkedő kezei közt van, a mely mindenkor lesi a pillanatot, hogy mikor ültetheti el azt gyümölcsözőleg. (Helyeslések a szélsőbaloldalon és a néppárton) B. Kaas Ivor: Elöntötte a Tisza a vetést! (Derültség a néppárton.) Holló Lajos: Meg az ecsedi láp! Udvary Ferencz: Pedig ebből a magból olyan fa nőne ki, a melynek hatalmas törzse mellett és dús lombozata alatt nyugodtan pihenhetne meg minden magyar ember, a ki kell, hogy elsősorban a magyar érzéseket tisztelje, (Igaz! Ugy van! a szélsőbal-oldalon.) A katonai bíráskodásra vonatkozólag is kaptunk némi garancziákat, némely Ígéreteket a volt honvédelmi miniszter úrtól. Holló Lajos: ígéreteket! Udvary Ferencz: Kaptunk bizonyos garancziákat, mert hiszen a politikai ígéreteket garancziáknak kell vennünk normális viszonyok között. És mi történik itt, t. ház? A tapétán lévő katonai kérdéseknek talán egyik legfontosabb része a katonai bíráskodás, a mely talán könnyen keresztülvihető lenne és talán a kormánynak is egy aranyhidat képezhetne, a melyen visszavonulhatna. De mi történik? Minden egyszerű polgári tárgyalásnál, a mikor jogok bírálatáról van szó, egy alkotmányos államban azon elvek vannak, hogy ugymondjam czégérül kitűzve, a melyeket a mai miniszterelnök ur is magáévá tett, t. i.: jog, törvény, igazság, ott a nyilvánosság, szóbeliség, vagy legalább is az az eminens szükség forog fenn, hogy megértse az a deliquens, hogy miről beszélnek. Hogy lehessen annak a szerencsétlen közlegénynek magát védeni, mikor felette olyan nyelven ítélkeznek, a melyet ő meg nem ért. Azt mondja Kolossváry miniszter ur: »Az uj katonai bűnvádi perrendtartás tervezete egé-