Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-392

348 3i>2. országos ülés 190í márczius 3-án, csütörtökön. az a rendeltetésük, hogy azok a magyar közigazgatási hatóságok által, tehát oly hatóságok által kezeltessenek, a hol a magyar állam nyelve kötelezőleg exisztál, mégis német nyelven állíttatnak ki. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Itt tehát egészen világos törvényszegéssel állunk szemközt, hogy a közös hadsereg orgánumainak tetszése okából arra kényszeritjük a mi magyar közigazgatási hatóságainkat, hogy azok német okmányokat hivatalosan kezeljenek és elfogadjanak. Én nem hiszem, hogy félreértettem volna a mélyen t. miniszterelnök urat, midőn azt hittem, hogy ezen kérdés tekintetében sürgős orvoslás kínálkozik a magyar nemzet számára és hogy ez keresztül fog vitetni. Sem az előbbi kérdést, sem a második kérdést az obstrukezió abszolúte nem gátolta, mert ez kormányzati körben megoldandó kérdés volt. Itt van a harmadik dolog. Mások előtt talán csekélységnek látszik, de a mi időnkben szimptomatikus dolog, hogy a katonai laktanyákon és egyéb katonai helyiségeken országvilág gunyjára, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon és a középen.) a nemzeti önállóságnak egyenes arczulcsapásával feliratokat olvasunk, a melyek egy idegen államnak a nyelvén szólnak hozzánk és még a magunk pénzén felállított ilyen épületeken is azt kell tűrnünk, hogy a K. und K. előnóv alkalmazása mellett ily német feliratokat lássunk. A törvény alapján nem férhet kétség ahhoz, hogy a magyar állam területén felállított ilyen épületek, miután még az időközben létesített megállapodások alapján a magyar államnak telekkönyvileg is tulajdonát kell hogy képezzék, nem lehetnek egy idegen nemzetnek a felírásával ellátva. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Ennek és a paritásnak, mely az 1867: XII. tcz.-nek egyik fundamentális tétele, természetes folyománya csak az lehetne, hogy az osztrák állam területén levő épületek viszont kizárólag magyar felírással láttassanak el. Én tudomásul vettem, bár alig tudtam megérteni azokat a nehézségeket, a melyek ezen kérdés végrehajtása körül fenforognak, de mégis haladást láttam volna legalább abban az egy tételben, midőn megtették előttem azt a distinkcziót, hogy a dolog a jövendőben ugy lesz, hogy a törvényhatóság által épített épületeken tiszta magyar felírás, a kincstári épületeken pedig német és magyar felírás lesz. Hát hiszen ez nem a törvénynek megfelelő megoldás, de mindenesetre egy lépés a jobb jövendő felé. De én csodálkozva látom, hogy eltelt három hónap, s nem történt ebben semmi intézkedés. Mondanom is felesleges, hogy mindnyájan bírunk tudomással oly törvényhatósági épületekről, a hol tiszta német felírás van. Én ezeket a dolgokat szóba hoztam abban a meggyőződésben, hogy a t. miniszterelnök ur bizonyára nagyon halmozott elfoglaltsága okából nem ért rá talán eddig ezekkel foglalkozni, de én kérve kérem a t. miniszterelnök urat arra, hogy miután ebben a házban és az ő részéről sincs véleményeltérés e tekintetben, legalább ilyen dolgokkal nyugtassuk meg azt a magyar nemzetet, ... B. Kaas Ivor: Meglesz! Polónyi Géza: ... a mely jobb sorsra érdemes a tekintetben, hogy ha nem is hajtható végre a törvény ugy, a mint megkövetelhetnők, legalább legyen meg a jó szándék erre. B. Kaas Ivor: A pokol útja is jó szándékkal van kövezve! Polónyi Géza: Hogy tehát megvan ez a jó szándék, én ez iránt is megnyugtatást kérek. Most rátérek azokra a kérdésekre, a melyek fundamentálisabbak és jobban érdeklik a közvéleményt, s a messze jövendő szempontjából kiható intézkedéseket érintenek. Én magamnak egyebet nem kívánok, bárha sikerülne valahára ezen országgyűlés termében vagy azt elérnem, hogy belássa a mélyen t. többség is, hogy az 1867 : XII. törvényczikk valósággal meghamisítva ugy kezeltetik, a hogy ezt annak megalkotói sem álmodták soha, (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon) vagy — az alternatívája igen egyszerű — győzzenek meg engem és pártomat végrevalahára, álljon fel valaki a többség sorából és mutassa meg a törvényből, hogy tévedésben vagyunk akkor, midőn tételeinket felállítjuk. A magyar nemzet az 1867 : XII. törvényczikkben biztosított alkotmányos kibontakozást lelkesedésének igaz hevével, nemes őszinteséggel és mondjuk — történelmi igazság ez — nagy többséggel akczeptálta. Gyermekkorom óta emlékszem rá, milyen rendkívüli örömrivalgás hullámzott végig az ország területén, síkjain és rónáin, hogy visszaállíttatott a magyar alkotmány, éljen a jogfolytonosság, éljen a nemzeti önállóság és függetlenség. Az azóta lefolyt lustrum keserű ébredésre kényszeritette a magyar nemzetet. Nem is ugy fogjuk a jövendőre felállítani a kérdést, hogy az 1867 : XII. t.-cz. kell-e a magyar nemzetnek, mint kiegyezési törvény, hanem ezentúl a történelmi igazságok révén ugy kell majd felállítani a kérdést, hogy kell-e a magyar nemzetnek az 1867 : XII. törvényczikk akkor, midőn ezen törvény meg akarja akadályozni, hogy a nemzeti nyelv érvényesülhessen és mikor a nemzet legszentebb jogai, jövendőjének összes biztosítékai e törvény okából akadályokba ütköznek és nem valósithatók. {Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) A vezérleti és vezényleti nyelv kérdése forgott a delegácziók előtt, s elsősorban ezzel a döntő kérdéssel szándékozom azon szempontból foglalkozni, vájjon tartozik-e az a kérdés sé mennyiben a delegáczió hatáskörébe ? (Halljuk! Halljuk!) És itt sajnálattal kell felemlítenem, hogy abban a konfesszióban, melyet gr. Apponyi részéről nagy örömmel olvastam, nem találtam meg egészen a konzekvencziát, mert még ő is,