Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-389

304 389, országos ülés Í90k január 30-án, szombaton. mint hogy a kormány ígéretei méltók a bizalomra. Ez a röpke szó száll mindenfelé a levegőben, hogy bizalom, bizalom és sajátságos, bennünk, szkeptikusokban, ez nem talál visszhangra, minket az Ígéreteknek komolysága nem képes arra birni, hogy mi ezeket a küzdelmeket abbahagyjuk és az Ígéreteket kellő ellenértékeknek elfogadjuk. Ez bizony egy nagy konokság részünkről, de a konoságra némi jogczimet merítünk az eredményekből, a történelmi anteaktákból, mert a nemzet sokszor volt már hasonló helyzetben, hiszen ezek a dolgok, a mik most történnek, elvégre kulisszatitkok és ezek nem ismeretesek. De vannak régi dolgok, amelyekről ma már a történelem fellebbenti a fátyolt, a melyeket világosan látunk az egyes tényezők megítélésére. Csak egy kis példát hozok fel. Kétszáz évvel ezelőtt volt egy ilyen nagy nemzeti összeütközés. Akkor fegyveres utón. Huszonöt pontban terjesztették elő a magyar felek követeléseiket, a melyeket a bécsi udvarnak mérlegelni kellett. Meg van a jegyzőkönyv és a történelem lapjai, a melyek azt igazolják, hogy az ottani tanácskozások mily szempontból voltak tartva. Az osztrák katonai körök a bécsi Burgban azt mondták, hogy ezt a 25 követelést mind sorba véve három kategóriába kell osztani. Az első kategóriába tartozókat ő Felsége kereken utasítsa vissza. A második kategóriába tartozókat ő Felsége már megígérte és megígéri. A harmadik kategóriába tartozók pedig olyanok, — ezek a szavai annak a jegyzőkönyvnek, — hogy ezeket ő Felsége megígérheti, de annyira ne kösse le magát, hogy ezeket teljesíteni is kelljen. Ezeknek a tanácskozásoknak a magyar nemzettel szemben való illojalitása, perfid volta, helytelensége nem mi általunk, nem a magyar felek részéről lett konstatálva. Méltóztassék ugyanazon okmányokat megtekinteni, a melyeket az ezen tanácskozáson résztvevő diplomácziai egyének kiállítottak, mert a magyar felek nem elégedtek meg, hogy csak az osztrák katonai körök tárgyalják ezeket a kérdéseket, hanem a hollandi és az angol nagykövetek részvételét is követelték. Az angol nagykövet, Stepley, egész felháborodással azt irja jelentésében, hogy ezeknek az osztrák katonai köröknek a dölyfe oly nagy, hogy a mint a veszély elmúlik, minden előbbi megállapodást megmásítanak. Az angol miniszter, Harley, azt mondja, hogy ezeknek a köröknek elfogultsága és dölyfe olyan nagy, hogy ahhoz mérhető a diplomácziai és politikai körökben nem található, mert a mint elmúlik a közeli veszedelem, minden Ígéretüket teljesen megsemmisítik. Nem mi mondjuk tehát ezeket, hanem mondják az eféle, teljesen elfogulatlan egyének, a kik akkor Ausztriának szövetségesei voltak, a kik tehát nem ellenséges szempontból nézték a dolgokat, hanem látták azon veszélyeket, a melyek épen ezen elfogulatlan szemüvegen át nézve a dölyfnek,a gőgnek és a képtelenségnek legerősebb kifejezését mutatták a magyar nemzeti állásponttal szemben. Ha tehát ennyire nem lehetett bízni a múltban, a mikor már a 200 év előtti tapasztalás ilyen volt, mi jogosítana fel bennünket, a mostani ellenzéket arra, hogy egyszerű bizalom alapján minden mellékkörülmények, minden tárgyilagos erősségek nélkül pusztán csak a bizalomnak alapján, menjünk bele ezen küzdelemnek befejezésébe. Az a régi harcz, a mely akkor megkívánta két nagyhatalmasságnak is a garantirozását, igazolja ezt a bizalmatlanságot, És hogyan elégítsenek ki bennünket ma, megengedem, teljesen jóhiszemű garantálása gróf Tisza István miniszterelnöknek és a garantálás az ellenzék részéről is Polónyi képviselő urnak múltkori beszédében, bármily tiszteletreméltó legyen is ez a két nagyhatalmasság, a mely azonban semmi esetre sem pótolhatja annak a két tengeri államnak garantálását, a melyet a múltban megköveteltek. Mondom, hogy elégítsen ki bennünket ez a két garantálás, hogyha annak a két tengeri államnak garantálása sem volt elégséges arra, hogy a nemzetnek nyugalma helyreállíttassák? De kérdem én, hogy miért kell nekünk gróf Tisza István miniszterelnök ur ígéreteiben bíznunk, a mikor ott van az ígéreteknek egy sokkal magasabb helyről jövő példája, magának a királynak az ígérete, a ki, mint tudjuk, 1868-ban világos rendeletet adott ki és a mely máig teljesítetlen maradt. Ott van ezenkívül a király által szentesitett 1867-iki törvény, a mely a két állam közös intézményeiben a dualizmust ós az egyenrangúságot állapítja meg, a melyet azonban szintén nem látunk teljesítve. Ennek következtében az egyénbe helyezett bizalom teljesen könnyelmű és indokolatlan lépés volna részünkről. Semmivel sem volna indokolható, hogy a nemzetnek az a nagy válsága, a melybe belesodortatott az ország, egyszerűen gr. Tisza István ur személye iránti bizalommal nyerjen befejezést. Tegyük fel, hogy ő azt tartja, hogy erkölcsi reputácziója fűződik a tett ígéretekhez és a melyik perczben nem fogja megkapni azokat ugy, a mint ő kontemplálta, ott fogja hagyni állását. De az országnak vájjon elégtétel-e ez? Milyen elégtétel lesz az, ha ezt a harczot nekünk fel kell újítanunk, még ha önök is benne lesznek ebben a harczban, ha azokat a szenvedéseket mind sorban újra el kell az országnak szenvedni, az idők minden áldozatát, azokat a keserveket, a melyeket onnan annyira szemünkre vetnek, mind ismét fel kell újítanunk, hogy eloszlassuk a homályt és elérhessük azokat az eredményeket, a melyeket most elérni akarunk? Nem akarok hosszadalmas lenni, nem is áll rendelkezésemre annyi idő, de kérem, mérlegeljék önök is ott a túlsó oldalon egész tárgyilagosan azokat az Ígéreteket, a melyeket onnan