Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-378

24 378. országos ülés iyOb január 18-án, hétfőn. szak, a mikor igen sok magyar ezrednek a szolgálati nyelve a magyar nyelv volt, Tulajdoaképen csak II. Józseftől kezdve vették alkalmazásba a kizárólagos német nyelvet. Tehát már a pragmatika szankczió után, amikor már az együttes védelemre voltunk kötelezve, mutat a történelem egy egész hosszú időszakot, a mikor a szolgálati nyelv különböző volt és nem volt egységes. Ha tehát abban az időben a sokkal nagyobb Ausztria és Magyarország is meg tudott élni, — bár sokszor csatát vesztettek is — két különböző vezénynyelv mellett, mert, ismétlem, igen sok magyar ezred vezénynyelve a magyar volt: akkor, kérdem, miért nem élhetnének meg ezután is, és miért legyünk mi eszközei annak, hogy Magyarország nemzeti nyelve egyik intézményéből : hadseregünk intézményéből kiküszöböltessék és abban helyet ne foglalhasson ? A t. hadügyminiszter ur felhozta azt is, hogy a hadműveletek egysége és egyszerűsége is az egységes szolgálati nyelvet követeli, Erre a pontra nézve nem szükséges ugyan a magyar történelemre hivatkoznom, de hivatkozom rá, sőt hivatkozhatom az egész világ történetére, mert ha szemügyre veszszük akár az ó-, akár a középvagy újkor egyes háborúit, ugy azt találjuk, hogy sok esetben a koaliczióknak különböző nemzetek voltak a tagjai, és hogy nemcsak egykét, de egész csomó külön nyelv ismerete volt szükséges ahhoz, hogy a katona a maga hadműveleteit, a maga szolgálatát a háború alatt elvégezhesse, a nélkül, hogy a nyelvkérdés, vagy kizárólag a nyelvkérdés okozta volna az akkori csaták győzelmeit, vagy vereségeit. Nem tarthatom tehát helyesnek a hadügyminiszter ur azon érvelését, hogy a hadműveletek egysége vagy egyszerűsége is azt követelné, hogy a magyar hadseregben német legyen a szolgálati nyelv. A hadügyminiszter ur ezenkivül a parancsosztás nehézségeit is felemiitette. De hiszen a hadügyminiszter urnak tudnia kellene, hogy habár a parancsot német nyelven fogalmazzák meg és hozzák a katonák elé, de azért kiadják azt Magyarországon magyarul is. Helyes dolog is, hogy a parancsosztás a német mellett magyarul is történik, — persze az volna a leghelyesebb, hogyha egyedül magyarul történnék — mert hiszen a katonaság legnagyobb része, azok a tősgyökeres magyar fiuk máskülönben nem értenék meg, hogy mit akarnak velük a t. hadsereg tisztjei. De, t. ház, a parancsosztás eredményessége és az a czél. hogy az hatályos és érthető legyen, nem a mellett szól, hogy a szolgálati nyelv a német legyen, hanem a mellett, hogy Magyarországon magyar legyen. (Igaz! Ugy van! balfelöl) Megjegyezte a hadügyminiszter ur, hogy a parancskiadás könnyebb, ha azt a parancsot nem kell sokféle nyelvre fordítani, hanem a felső katonai hatóságoktól egyszerűen leküldhetik az alsókhoz. De elfelejti a hadügyminiszter ur, hogy mi nem ismerhetjük el annak szükségét, hogy a kiadott parancsot sokféle nyelvre kellene lefordítani, mert nézetünk szerint azt a parancsot a legmagasabb hadvezetőségnél csupán két nyelven: német és magyar nyelven kellene kiadni — ez felelne meg Magyarország közjogi állásának — és az egyiket Ausztriának, a másikat pedig Magyarországnak szánnák. Szóval: a legfelsőbb vezetőség tekintetében sem akadály a sokféle fordítás, mert közjogi helyzetünk értelmében ezen fordításra nincs szükség. Nem ugyan a magyar, de a német lapok közölték azt a bizalmas nyelvrendeletet, a melyet a hadügyminiszter ur az ezred nyelve tárgyában kiadott. Igaz, hogy ez Magyarország közjogi önállóságát és a hadügy tekintetében bírt jogait sérti, de ha valaki elolvassa a rendeletet, ugy látja, hogy a hadügyminiszter ur maga is elismeri azt, hogy a nyelveknek ismerete, továbbá az, hogy a katonával azon nyelven beszéljenek, a melyet az megért, s a mely annak nemzeti nyelve, igen lényeges körülmény, mert ő maga is hosszas értelmezéseket és magyarázatokat füz ahhoz a tételhez, hogy mennyire fontos a nyelv kérdése a hadseregben, és hogy mennyire szükséges a katonával az általa értett nyelven beszélni. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Szóval: a hadügyminiszter ur maga szegődik a nyelvkérdés fontosságának lelkes védőjéül. De magából a rendeletből is, a mely, mint mondám, a hadseregnél ugy, mint minden más téren szintén sérti Magyarország közjogát, meg kell értenünk a magyar államnyelv fontosságát, mert, mondom, maga a hadügyminiszter ur is egész dithirambokat zeng a nyelv fontosságáról. Sajnálatos dolog, hogy a magyar nyelv fontosságát nem bírja kellőleg kiemelni, sőt abban a rendeletben is mindenütt elsikkasztja a magyar állam nyelvét. Én ez ellen a magam részéről is tiltakozom és innen is figyelmébe hozom a hadügyminiszter urnak, hogy hiábavaló az a törekvés, a mely megnyilvánult a chlopy-i hadiparancsban, kéziratokban és Körber-féle kirohanásokban, a melyekkel Magyarország közjogát elhalványítani és jogainkat sérteni akarják, ezzel nem fognak sokra menni, mert akárhányszor ismételjék meg ezt, mindig akadnak magyar emberek, a kik ennek helytelenségét, erőszakos voltát és a közjoggal meg nem egyező voltát ki fogják mutatni. Én hiszem, hogy a közelebbi vagy távoli jövőben el fog jönni a pillanat, a mikor be kell hogy lássa az uralkodó család, maga ő Felsége is, hogy ezeknek az állapotoknak véget kell vetni, Magyarország hadügyi jogait a magyar hadseregben el kell ismerni és meg kell valósítani. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Ha ez nem történnék meg, bizonyos, hogy mi a kérdést mindig elő fogjuk hozni és ha most egy kissé fáradtak is vagyunk, de fáradságunkat kipihenve, újult erővel fogunk ezen állapotok bírálatába, és én hiszem, hogy miután a nemzet is megmozdult, miután az a lethargia meg-