Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-388

274 388. országos ülés jyÖ4 január 29-én, pénteken. járható cselekedetet visz véghez, hogyha itt a pártok egymással a végső küzdelem terére lépnek, hogyha oly küzdelemben állanak szemben egymással a magyar emberek, a melyben azt látjuk, hogy a legyőzött a győzővel fog szemben állani, mert az ilyen eljárás az ország konszolidáczióját, annak megerősödését kell, hogy megbénítsa, megakadályozza. . Ezen szempontok vezetnek engem ez alkalommal is. a midőn látom, hogy már több mint egy esztendeje, sajnos, kizárólag egy ily küzdelem dominálja az országot, és épen azért kötelességemnek tartöm a kérdésnek ezen stádiumában épen a békeszeretet szempontjából felszólalni. (Halljuk!) Mert ma ugy áll a helyzet, hogy a két ellenfél csapatai már felvonultak egymással szemben döntő küzdelemre. Tudjuk, bogy az igen t. kormány, különösen a sajtónyilatkozatok utján bejelentette, köztudomásra hozta, hogy a delegáczió tárgyalásainak befejezése után itt valami nagy, döntő küzdelemre, döntő harczra van kilátás. És viszont látjuk a másik oldalon azt is, hogy igen t. obstruáló képviselőink szintén megállanak a maguk helyén, nem akarnak az obstrukczió fegyveréről letenni és szintén a hadisorba állanak. (Ugy van! balfelül.) Előállt tehát az a helyzet, a melyet én az országra nézve a legkárosabbnak, a legveszedelmesebbnek látok, hogy magyar a magyar ellen végső, leszámoló küzdelemre készül. Ebben a helyzetben, t. ház, én azt hiszem, nem kellene sem nevetség, sem kicsinylés tárgyává tenni, sőt ellenkezőleg, honorálni kellene a legkomolyabban minden olyan törekvést, a mely ezen döntő küzdelem megakadályozását és a békés kibontakozást lehetővé teszi. Erre kell törekednünk, mielőtt a végső harcz kitörne, a melynek sem a többség, sem a kisebbség, hanem az ország iszsza meg a levét. (Egy hang jobbfelöl: Az obstrukczió az oka!) Épen, mert károsnak tartom az obstrukcziót, azért keresem a kivezető utat. És ha a t. képviselőtársam lejtegetéseim további folyamán is figyelemmel kisér, meg fogja látni, hogy én nemcsak a most napirenden lévő kérdésből, az 1903-ik évi ujonczkérdésből akarok kijönni, hanem olyan orvoslási módot keresek, mely a jövőre egyáltalában biztosítja az országnak a parlamenti békét ós nyugalmat. Hegedüs Sándor: Tisza feje kell, ugyebár? Gr. Batthyány Tivadar: Lesz szerencsém Hegedüs Sándor t. képviselőtársam közbeszólására is reflektálni. Én nem vagyok felhatalmazva senki nevében sem beszélni. Én személyi politikát nem űzök, nekem az teljesen mindegy, hogy az, a ki a miniszterelnöki szókben ül, gr. Tisza István, Hegedüs Sándor vagy bárki máB, Én csak azt nézem, hogy mit csinál az ország érdekében és hogy minő eszközökkel csinálja azt; a személyi kérdéssel semmit sem törődöm. (Helyeslés balfelöl) Legyen szabad visszatekintenem a múlt eseményeire, hogy azokból azután levonhassam a magam részéről a konzekvencziát a jövő teendőit illetőleg. Egy év előtt Széll Kálmán akkori miniszterelnök ur benyújtotta az ujonczlétszám felemeléséről szóló javaslatot. Azt hiszem, nem volt ebben az országban ember, a ki ne lett volna meggyőződve arról, hogy a legvégső izgalmat fogja okozni az, ha az országot pénzben, emberanyagban nagymérvű pluszszal akarják megterhelni és hogy ezen nagy áldozatokat az ország csak az esetben fogja honorálni, ha ezzel szemben más téren — nem szeretem a konczesszió nevét — a kiegyezésben törvénybe iktatott paritás elvének, tehát törvényes jogainak érvényesülésével kárpótoltatik. (Helyeslés balfelöl.) Előrebocsátom, nehogy személyes politikával nem mondom gyanusittassam, hanem vádoltassam, én nem gondolok azokra, a kik velünk szemben ülnek, sem azokra, a kik emitt ülnek, hanem ismét azokra a katonai körökre, a melyek ezen kérdésekben a döntő szerepet viszik. Széll Kálmán miniszterelnök nagy katonai követelésekkel állott elő. Mi kértük ezzel szemben törvényeink érvényesülését. Én kérdem, ha akkor, mikor ez a nagy küzdelem még csirájában volt, mikor a magyar vezényleti nyelv követelése még szóba sem jött, mikor az egész ország mozgósítva nem volt, ha az akkori miniszterelnök ur felhatalmazást kap arra, hogy a Szentiványi-féle propozicziók teljes megvalósítását kilátásba helyezze, kérdem: vájjon a ház többsége nem ment volna-e bele szívesen abba, hogy a létszámfelemelést megadja azért, hogy ilyen nemzeti vívmányokat érvényesíthessen? De arról is meg vagyok győződve, hogy az ellenzék nem obstruált volna akkor a létszámfelemelés ellen- (Helyeslés balfelöl.) A legnagyobb hibák egyike volt tehát akkor, hogy azokat a Szentiványi-féle propozicziókat részben alig, részben pedig egyáltalában nem honorálták, legfeljebb csak azoknak későbbi időben konszideráczió alá vételét ígérték. Ott volt egy másik alkalma a kibontakozásnak. Ha ezen a téren nem tettek engedményeket, legalább engedték volna meg azt, hogy visszatérjünk a rendes ujonczlétszámra és fogadták volna el azt a határozati javaslatot, a melyet akkor Kossuth Ferencz képviselő ur beterjesztett. Meg vagyok győződve, hogy ez nem Széll Kálmán akkori miniszterelnök úron, hanem ismét csak azokon a körökön múlt, a melyek katonai kérdésekben döntő szerepet játszanak. Ez az a borzasztó állapot, a mely nálunk már annyi bajt okozott: hiánya a politikai előrelátásnak, a mely sohasem alkalmas időben, hanem mindig elkésve jött. Ez rám azt a benyomást teszi, mint mikor az orvosok jönnek a beteghez és azt mondják: még ma meg kell operálni a beteget és akkor két hét múlva meggyógyul ; jönnek azután a családtagok, a mamák, tantikák stb,, a kik két-három hétig huzzákhalasztják az operácziót és akkor azután már