Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-388

2?2 388. országos ülés 190k január 29-én, pénteken. eddig kívántuk, eddig ezt sürgettük és ezért küzdöttünk, de ezután ezért most már küzdeni nem kívánunk, annak ilyen vagy amolyan körülmények folytán a napirendről való levételét nem ellenezzük. Ennélfogva tehát oly érintkezést, a mely sikerre vezet, s nem a feltétlen megadást czélozza, mi a legkészségesebben ragadunk meg. És itt mindjárt kifejezem, hogy azt az indítványt, a melyet Smialovszky Valér képviselőtársunk tett és a melyre nézve ma Sághy Gyula képviselőtársunk a maga részéről a holnapi napra kérte a napirendre kitűzést, és a mely valószinüleg a holnapi napra ki is fog tűzetni, mi az ország érdekeinek előmozdításáért örömmel fogjuk támogatni, és örömmel fogunk csatlakozni azon indítványhoz, mert mi a kibontakozásnak minden oly módjához, a mely ránk nézve csak egy hajszálnyi biztatással is jár, hozzájárulunk, azt megragadjuk és azt támogatni fogjuk. (TJgy van! balfeliíl.) De kijelentjük, hogy az egyszerű lemondáshoz mi soha nem járulunk. (Ugy van! balfelől.) A t. miniszterelnök ur most is azzal kezdte felszólalását, hogy hozzánk fordulva mondja, hogy hazafiúi belátásunkra hivatkozik, hogy az ujonczj avaslat megszavazásával az azzal összekötött bajok orvosoltassanak és szüntettessenek meg. Mi is az önök hazafiságára hivatkozunk, mikor kérjük, hogy azt a háromszázéves küzdelmét a nemzetnek, hogy nyelvét a hadseregben érvényesíthesse, — mert ennek nem érvényesítéséből ugy a nemzet kultúrájára, mint a társadalomra kiszámíthatatlan, óriási károk háramlottak a múltban, három ólnak ma és háramlani fognak a jövőben is — vezessék diadalra, hogy önök legyenek oly erősek a hazafiságban, hogy a nemzetnek ezt a természetes jogát, melyért háromszáz esztendeig küzdöttek a Karok és Rendek és melyért e nemzet küzdeni fog mindig, valósítsák meg. Nem ugy értjük ezt, hogy máról holnapra már készen legyen minden, mert mi tudjuk, hogy az sok nehézséggel jár. Hiszen 67-ben, midőn a minisztérium átvette az ügyeket, átvette a közlekedést és a postaügyet, láttuk, hogy ott is évek kellettek rá, mig ott a magyar nyelv érvényesülhetett az egész kezelési vonalon. Mi tudjuk, hogy e nehézségekkel számolni kell. De mi az, a mit mi kérünk az önök hazafiságától? Mi csak azt kérjük, hogy önök ne zárkózzanak el annak a kijelentése elől, hogy a nemzetnek joga van arra, hogy nyelvét a hadseregben érvényesítse, hogy a nemzet nyelvének, a nemzet kultúrájának érvényesülnie kell a hadseregben is, hogy ez a nemzetnek természetes joga, hogy ez a nemzetnek és államnak életfeltétele. Hiszen három-négy szóval kifejezhetjük ezt! Ne zárkózzanak el önök tehát ez elől; szüntessék meg a nemzetnek báromszázados küzdelmét, a mely küzdelem mindig e kérdés körül forgott. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Biztosítsák a nemzetnek e jogát, s akkor nyugalmat fognak önök létesíteni az országban; a maguk részére pedig dicsőséget fognak a törvényben megörökíteni. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Ez a mi álláspontunk, t. miniszterelnök ur, és ez az álláspontunk oly hazafias és oly erős gyökeret vert a mi történelmünkben, oly nélkülözhetetlen szüksége államiságunknak, kivált az ujabb időkben, hogy ettől elállni nekünk teljes lehetetlenség, (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) és minden érintkezés, a mely az irányban folyna, hogy mi ettől elálljunk, hogy mi erről lemondjunk, eredmény nélkül járna. Hisz ez nemcsak önmagunk iránt, de a történelem iránt is egy nagy és súlyos sérelem volna! (Ugy van ! Ugy van! a baloldalon.) Egykor a Karok és Rendek sohasem állottak el ennek követelésétől. Midőn Deák Ferencz idejében a katonai oktatás nyelvére nézve megértették a Rendek, hogy ő Felsége nem akar a magyar nyelvhez járulni, Deák Ferencz azt mondta: »Mi abba, hogy a német nyelv legyen az oktatási nyelv, soha belenyugodni nem fogunk ; azt mi alku tárgyává nem teszszük, mert ez bün volna a hazafiság ellen.« Ez volt Deák Ferencznek nézete abban az időben. De a Rendek újra és újra elővették a kérdést, és ha mi most itt újból harczolunk és küzdünk érte, nem teszünk egyebet, mint azt. hogy azon hagyományokat, a melyek ránk háramoltak, magunkévá teszszük, s ezen hagyományok értelmében kívánunk eljárni. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) T. képviselőház ! T. miniszterelnök ur! Megengedem, (Halljuk! Halljui! a baloldalon.) hogy tegnapi felszólalásában, midőn felemlítette a barátságot, személyi érintkezést, talán nem is ment odáig, hogy részünkről a lemondást és megadást kívánta volna. Ezt azért nem tételezem fel, mert akkor a t. miniszterelnök úrról azt kellene feltételeznem, hogy bennünket nem ismer. A t. miniszterelnök ur azt mondta, hogy szívesen kezdeményezett beszélgetést, de arra hasonló ^barátságos fogadtatásra nem talált részünkről. En ezt máskép nem értelmezhetem, mint ugy, hogy nem a merev visszautasítás rejlik ebben, hogy minden érintkezés elől el akarunk zárkózni, ezt ugy értelmezem, a mint kell értelmezni, hogy a t. miniszterelnök ur arra nézve, hogy mi a magunk nézeteinktől, a magunk meggyőződésünktől álljunk el és azokat tegyük le, hogy erre nézve biztató nyilatkozatot nem nyert. Közvetlenül nekem, vagy barátaimnak nincs tudomásunk róla, hogy a t. miniszterelnök úrral e felett bármily érintkezés folyt volna. Hogy a t. miniszterelnök ur velünk szemben mennyire óhajtott volna eljárni, vagy nézeteink melyik részét, vagy nézeteinknek legalább időbeli részét méltányolta-e vagy nem, erről nekem tudomásom nincs, természetes, mert ebben az irányban közvetlen érintkezésben nem állottunk.