Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.
Ülésnapok - 1901-378
18 37<f. országos ülés 1904 január 18-án, hétfőn. fejtett elméletek folytán, semmi esetre sem adhatunk nagyobb létszámot, nem áldozhatunk rá több költséget, mint a mennyit az már is felemészt. A mi erőfeleslegünk van, azt a magunk hadseregének, a honvédségnek, mely az egész véderő kiegészítő részét képezi, fejlesztésére akarjuk szánni; (Ugy van! a baloldalon.) Mi nem vonjuk el fiainkat a harczmezőtől, nem vonjuk meg filléreinket a hadsereg szükségletétől, de ha Pitreich ur tud határt szabni, tudunk határt szabni mi is, (Helyeslés a haloldalon.) Pitreich hadügyminiszter ur beszédében megszabta azt a határt, a milyenné a hadsereget fejleszteni lehet. Mi is határt szabunk annak azzal, hogy a mostaninál többet, terhesebbet a közös hadsereg számára ne áldozzunk, mert ha már áldozatra hajlandók vagyunk, azt az áldozatot a magyar honvédség fejlesztésére fogjuk meghozni. Itt felemelhetjük a létszámot, uj intézményeket hozhatunk be, mert szívesen áldozunk annyit, a mennyi anyagi erőnktől netalán még telik. Itt bent akarunk uj intézeteket felállítani, itt az országban akarjuk elkölteni ezt a pénzt, nem pedig kidobni idegen vállalkozóknak és idegen tiszteknek. Ennyit a mi véderőpolitikánkról. Ivánka Oszkár: Jó volna talán egypár hallgatóról is gondoskodni! (Zaj a baloldalon.) B. Kaas Ivor: Egy cseppet sem szükséges! Ivánka Oszkár: Tizenöten vagyunk itt! B. Kaas Ivor: Elég az nekem. Hiába beszélek úgyis, akár üresek azok a padok, akár nem. Ha üresek, legalább nem zavarnak. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Beszédem végéhez közeledem. (Hallj uh! Halljuk! a baloldalon.) Velünk szemben a bécsi törvényhozás és a bécsi kormány valóságos szenvedélylyel és perfid számítással játszsza ki nap-nap után felséges urunk királyunk személyét. Minduntalan hivatkoznak a Felség jogaira, hízelegnek neki, mint abszolút uralkodónak és igyekeznek őt meggyőzni arról, hogy a német vezényleti nyelv, az összes intézményeknek németsége és osztráksága, szóval mindazon előnyök, a melyek Ausztriára a közös hadseregből hárulnak, ezek mind a dinasztia és a fejedelem érdekében állanak, és jogát képezik. Igaz-e ez? A bécsi népnek császárhüsége, »dieKaisertreue der Kaiserstadt« nagyon különös világításban tűnik fel előttünk. Erre nézve egy szemtanú leírását szószerinti fordításban vagyok bátor felolvasni. Arra az időre vonatkozik ez, a midőn felséges urunk még egészen fiatal és tapasztalatlan volt. 1848 október 7-ike táján Ferdinánd császár — V. Ferdinánd királyunk — Schönbrumit elhagyni és elmenekülni volt kénytelen. Október 22-én Bécs város kapui elé érkeztek Windischgrätz herczeg és Jellasich egyesitett seregeikkel, hogy a várost bombákkal szorítsák császárhüségre. Szeptember 6. és 22-ike közti időre esik ez a dolog. A nap nincsen pontosan meghatározva azon Írásban, a melyből a most olvasandó szöveget lefordítottam (olvassa): »A lázadás Bécsben azt eredményezte, hogy a császári kir. udvar kénytelen volt Bécsből különböző utakon eltávozni. A Nordbahn vonatán, másodosztályú szakaszban menekült ő császári kir. fensége, Ferencz József koronaherczeg. 01mützbe vezette és kisérte őt Breida alezredes polgári ruhában. A 18 éves trónörökös ifjú fejét a bécsi nemzetőrség sipkája fedte; zöld vadászkábát volt rajta vadászgombokkal; sárga selyem, nem elegáns nyakkendőt és Vatermördereket viselt; nemzetőrségi nadrágján vöröspaszomántos zsinórok voltak. Barna vadászgamasch-czipő képezte lábbelijeit. Breida alezredes egy kikölcsönzött zöld vadászkabátban és világosszürke tiroli kalapban utazott. Lundenburgban azt mondták, hogy Holicsra utaznak vadászatra, a császári uradalomba,. Olmützbe kellett menekülniük, a hova Ferdinánd császár ő Felsége Klosterneuburgon át menekülve már megérkezett volt.« Ez a kis leírása annak a szemtanúnak ma annyiban érdekes, a mennyiben mutatja, hogy a Habsburg-dinasztia akkori uralkodója és trónjának örököse, Ferencz József nem nagyon építhettek »kedvelt Bécs városunknak« hűségére. Ha azon időben V. Ferdinánd királyunk és trónjának örököse utjokat nem Olmütznek vették volna, hanem Magyarországba, mint Mária Terézia és Ferencz királyunk tette, akkor teljes biztonságban lettek volna és Magyarországon nem lett volna forradalom. Ha ők akkor a magyar nemzeti eszmének élére állanak, ha ők akkor a magyar állam megerősödésében keresik trónjuknak erős alapját, ki kételkednék, hogy a Batthyány-minisztérium, a melyben Széchenyi és Deák Ferencz ültek, hogy megvédte volna őt, a dinasztiát, trónját és a trón örökösét, megvédelmezte volna minden ellenséggel szemben. Megtarthatta volna osztrák tartományait és olyan nagyhatalmi állást szerzett volna az a dinasztia, a minőt még azóta tényleg nem tudott elérni, s a melyet az osztrák hadsereg, a melynek szelleme akkor is a Windischgrätzek táborában volt, s most is ott van és a mely nem nyújthatott nekik védelmet akkor sem, azóta sem. Ez 1848-ban történt. Mi történt 1866-ban ? Mikor az a hadsereg hagyományos szellemében, régi szervezetében a csatamezőkön szerencsétlenül összetörött és jött az ellenség Bécs felé, talán a bécsiek trónjuk, hazájuk, városuk védelmére sánczokat emeltek ? Nem! A hadvezetőség elrendelte Bécsnek megerősítését. A katonák kivonultak és azokat a pontokat, a melyek alkalmasak voltak, hogy megvédjék azt a várost, a mely annyi kegyét élvezte az udvarnak és a mely városban összehalmozva voltok a hadiszerek, a hol volt az arzenál és a hol megvolt minden, a mi a hadsereg fentartására és a háború folytatására nélkülözhetetlenül szükséges, — az a város .'
