Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.
Ülésnapok - 1901-378
378. országos ülés 1904 január lx-án, hétfőn. 15 Pitreich miniszter ur a jövő véderőtörvényre való utalással mondja, hogy minapi expozéjában meg akarta jelölni azt a határvonalat, a mely ezután a közös hadsereg szilárd összefüggésének fentartása érdekében kell, hogy megtartassák. Az osztrák delegáczió biztosítva lehet arról, hogy ő e határvonal megtartására a közös hadsereg érdekében a legnagyobb súlyt helyezi. Ezzel tehát az van mondva, hogy a mig ő miniszter, — mert hiszen ő kétségtelenül ragaszkodni fog az általa a delegáczióban mondottakhoz, sőt ehhez ragaszkodni kénytelen, mert ellenkező esetben azok az osztrák urak őt szaván fognák és katonatisztnek, tábornoknak, nyilvánosan elmondott szava önként értetődőleg becsületszó, mondom, ezzel az van mondva, hogy a mig ő miniszter, az a programm, a mit ő adott, változhatatlan, az csak akkor változhatnék, ha más kormány jönne oda, és — minthogy ez a kormány vele szolidaritást vállalt, — más kormány jönne ide. Nekünk tehát szegény nemzeti küzdőknek nagyon csekély reményünk lehet arra, hogy annyi hatalommal szemben, a mennyi a közös hadsereg és annak exponense, a közös hadügyminiszter, és annyi hatalommal szemben, a mennyi a magyar miniszterelnök, mint a közös hadügyminiszter exponense, és annyi hatalommal szemben, a mennyi itt a nagy többség, mely teljes szolidaritásban áll Pitreichhal és Tisza István gióffal, ezzel szemben azokat a határvonalakat, a melyeket a közös hadsereg jövőjére a revízió alá kerülő véderőtörvényjavaslat megvon, megváltoztassa. Ezen körvonalak meg vannak húzva abban a hires beszédben, a melyben sorra megnyilatkozik a közös hadsereg hagyományos szelleme a közös hadsereg nyelvi egységéről, a felségjogoknak alkalmazhatóságáról, a vezényszóról és a szolgálati nyelvről, a melyekről kimondta azt, hogy e nyelvnek németnek és egységesnek kell maradnia mindvégig, kimondta a katonai intézetekre, a melyeket magamagának követel, hogy azokat ugy fogja intézni, hogy az nem biztosíték a magyar katonai nevelésre, meghatározza az ezfednyelvekre vonatkozó rendeleteit, a melyek ismét egy határvonalat képeznek, a melyen túl ő menni nem szándékozik, azután nyilatkozik a katonai büntetőtörvénykönyvre is, de még nem kötelezőleg, azonban az osztrák kormány intenczióit ismerve, — nyilatkozik végül azokra a könnyebbitésekre is, a melyeket a honvédelmi minister illetékességébe utalni hajlandó, hogy azok csak igen korlátolt engedmények, a melyeknek nem katonai, hanem csupán adminisztratív jelentőségük van, nyilatkozik még arra is, hogy a jelentkezéseknél bizonyos rendszabályok fognak tétetni, hogy a súrlódás kevesebb legyen, de a diszcziplina szempontjából nem fogják megadni azt, hogy a nemzetiségek ezen az utón is betörhessenek a hadseregbe, mert annak egységesnek, tehát mint külön polgáriságnak az államban, mint külön katonai állampolgárságnak kell fen maradnia. Hogy ezt a beszédet helyeseim fogják-e önök majd a véderőjavaslatnál, azt ítéljék meg önök majd akkor. Én a helyzetnek jelen stádiumában azt merem mondani a t. kormánynak és a t. kormánypártnak, hogy ezen az utón czélt érni nem fog. (Igaz! Ugy van! hal felől.) Hogy az 1903. évre szóló ujonczokat előbb vagy utóbb, holnap vagy egy hét múlva, vagy két hét múlva megkapja, az iránt tisztában vagyunk, azt tartósan megakadályozni aligha lehet. Nekünk a feladatunk csak az, hogy teljes erőnkkel és erőnk végső kimerüléséig küzdjünk nem az ellen, hogy ujonczokat a hadsereg ne kapjon, hanem az ellen, hogy az a politika, mely a hadügyminiszter beszédében nyilvánul, a melyeket az imént ismét körvonalazott, hogy ez lesz az ő politikája a jövőre is, hogy ettől tágítani nem fog, hogy ezek azok a körvonalak, a melyeken belül lesz megvalósítva az általa javasolt, a kormány előtt ismert reviziója a katonai törvényeknek, hogy ez a politika ne érvényesülhessen: ez a czél, nem az, hogy a póttartalékosokat kínozzuk, — önök kínozzák, mert önök hívták be — (Derültség jobbfelöl.) sem az, hogy a hadsereg megbontassák az ő rendes ujonezainak megtagadásával. Ismétlem: nem ez a czél, de azzal a mindent megtagadó osztrák politikával szemben mi egyéb fegyvere van a nemzetnek, mint az ujonczok megtagadása? A ki tud más fegyvert, mondja meg, de olyan fegyvert mondjon, a melynek hatálya is van, vagy lehet. A meggyőzést, az érveknek hatását megkíséreltük. Sok-sok hónapon át a legjelesebb férfiak — nem az ellenzékről beszélek — a kormánypártban, a hadügyi bizottságban megkísérelték, hogy módját keressék és ejtsék a katonai kérdések olyatén megoldásának, a melylyel összeegyeztethetik ezt az osztrák részről tarthatatlannak felismert, a közös hadügyminiszter által mindenképen módositandónak jelzett katonai törvényt és szervezetet, a magyar nemzet jogos kívánságaival. Itt mi kell? Egy uj kiegyezés a katonai kérdésekben. A mig ilyen uj kiegyezés nincs, addig nem áll szemben egymással egyéb, mint a mi részünkről egy jogos sérelem és e sérelem orvoslásának követelése, a másik részről pedig a merő tagadás, a hivatkozás arra a legfelsőbb hatalomra, a mely felségjogok czimén tagadja meg tőlünk azt, a mi a mi felfogásunk szerint bennünket törvényesen és jogosan megillet. Ezen két felfogás egyike sem zárhatja ki a másikat: sem a felségjogokra appelláló hadügyi kormányzat és annak vezetője, a hadügyminiszter nem vetheti alá a nemzetet a maga önkényes akaratának, mert ily módon néphadsereget, — a mint ő elismeri, hogy van — a mely összeegyeztethető ennek a kettős és komplikált állami szervezetnek természetével, igényeivel, nem kap és nem kaphat puszta önkénynyel; viszont mi