Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-365

3ö5. országos ülés W03 Lovászy Márton: . . . ugyanez a kormány egy pillanatig sem habozik, hogy ott, a messze Keleten, a magyar nemzettől teljesen idegen érdekekért patakokban ömöljön a magyar vér és száz milliókban pocsékoltassék a magyar nemzeti vagyon, (TJgy van! TJgy van! a baloldalon.) Hát, t képviselőház, ha oda Maczedoniába, vagy nem tudom hova elviszik azokat a katonákat, akkor nem fognak sirni a nők és nem fognak sirni a gyermekek? (Élénk éljenzés a baloldalon.) Nyiri Sándor honvédelmi miniszter: Ki mondta, hogy elviszik? Lovászy Márton : Akkor miért emlegetik ? Nyiri Sándor honvédelmi miniszter: Si vis pacem, pára belliim ! (Zaja jobb- és a baloldalon.) Lovászy Márton: Én nem tudom, hogy az igen t. honvédelmi miniszter urnak ez a közbekiáltása nyilt tagadás akar-e lenni. Széll Kálmán miniszterelnök ur is ezt mondotta, az igen t. honvédelmi miniszter ur is azzal jön elő, hogy ki mondta azt? Az igen t. miniszterelnök ur is tagadja azt, hogy ott nekünk expanzív törekvéseink vannak, nem akarunk mi ott hódítani. Hát, t, ház, mi hitelt is adhatnánk ezeknek a félig-meddig való tagadásoknak, ha nem volna egy nagyon súlyos, egy nagyon fontos, egy nagyon nevezetes történelmi előzmény, a mely a nemzetet megtanítja arra, hogy ezekben a tagadásokban ne higyjen, és hogy azokba bizalmat ne helyezzen. (TJgy van! Ügy van! a baloldalon.) Hiszen, azt hiszem, mindenki előtt isismeretesek azok a dolgok, a melyek akkor történtek, de minden esetre nagyon érdekes, mert tanulságos is, azokat röviden rekapitulálni és röviden felemlíteni, (Halljuk! Halljuk!) Mi történt akkor ? 1876-ban, a mikor a török-orosz háború kitört, a magyar nemzeti közvélemény, mondhatnám, egyhangúlag és nagy lelkesedéssel Törökország integritása mellett foglalt állást. Vezette pedig a magyar nemzeti közvéleményt ebben az a józan politikai ösztön, melynél fogva felismerte azt. hogy minden államnak, minden nemzetnek, így tehát a magyar nemzetnek is akkor van kedvező geográfiai helyzete, ha közeiébea nálánál semmi esetre sem hatalmasabb, hanem kisebb vagy gyengébb államok és hatalmak vannak. (TJgy van! TJgy van! a baloldalon.) Ilyen hatalomnak ismerte fel a török birodalmat, a mely akkori állapotában — és természetesen a mostaniban is — ránk nézve veszedelmes nem lehetett és a melynél fogva belátta, hogy, ha ott valamely változás áll be, ha ott azok a kis államok felszabadulnak, ez bizonyos tekintetben a magyar nemzetet magát kedvezőtlen változásnak tenné ki, mert attól tartott, hogy e nemzetek függetlensége által azoknak politikai befolyása átnyulik majd ennek az országnak területére is, a hol azoknak a népeknek fajrokonaik vannak. {TJgy van! TJgy van! a baloldalon.) Ezért foglalt állást a magyar nemzeti közdeczember 29-én, kedden. 31 vélemény, — mondhatnám egyhangúlag — Törökország integritása mellett. Semmi sem természetesebb, minthogy az akkori magyar kormány a magyar közvéleménynek ezt a hangulatát, ezt a vágyát, törekvését semmibe sem vette, hanem cselekedett valami mást, valami egyebet. Bekövetkezett a sanct-stefanói békekötés, a mikor is ismét a nemzeti közvélemény felismerte azt, hogy abban a békekötésben az orosz hatalomnak túlságos előhaladás biztosíttatik a Balkán ügyeire nézve; reparácziót kivánt tehát a magyar nemzeti közvélemény s ebben nem is állott izoláltan, mert Európának több nevezetes és nagy hatalma is osztozkodott ebben a meggyőződésben. Ekkor jött a kormány a 60 milliós kölcsönnel és mondtatom a leghatározottabban, hogy a ki ismeri azon tárgyalások anyagát, bizonyára egyet fog érteni velem abban, hogy azokban a képviselőházi tárgyalásokban és azokban a kormánynyilatkozatokban a nemzetet a leghatározottabban félrevezették. Tisza Kálmán akkori miniszterelnök közvetlenül az okkupáczió előtt pár hónappal határozottan tagadta, — úgymint az igen t. miniszterelnök ur most — hogy expanzív czéljaink vannak; azt mondotta, hogy e kölcsönnek és annak az akcziónak, a mely e kölcsönnel összefügg, nincsen egyéb czélja, mint határainknak biztosítása délen és keleten. És a mikor a szélsőbaíoldalról Simonyi Ernő képviselő felhívta a miniszterelnök figyelmét arra, hogy Romániában az orosz hadak fel vannak halmozva és ugy vannak elhelyezve, hogy nemcsak Románia függetlenségét veszélyeztetik, de veszélyeztetik Magyarország integritását is, akkor Tisza Kálmán, az akkori miniszterelnök kapvakapott a szón és azt mondotta, hogy hisz épen az az, a mire nekünk a 60 millió kell. Báró Kaas Ivor igen t. képviselőtársam akkor képviselő volt és azzal az indokolással szavazta meg a 60 milliós kölcsönt, hogy ő veszedelmesnek látja az orosz törekvéseket, abban a hiszemben azonban, hogy ez a kölcsön arra szükséges, megszavazza a törvényjavaslatot. B. Kaas Ivor: Becsaptak! Lovászy Márton: Természetesen ezek után az egész nemzet joggal hihette azt, hogy a 60 milliós kölcsönnek és azon akcziónak, a mely ezzel egybefüggött, semmi más czélja nincs és nem lehet, mint egyrészről határaink biztosítása, másrészről az orosz terjeszkedés visszaszorítása, de semmi esetre sem Boszniának az okkupácziója, a mi ellen a magyar nemzeti közvélemény a legnagyobb vehemencziával tiltakozott. (TJgy van! Ugy van! a baloldalon.) És, t. képviselőház, mi történt? A képviselőház feloszlott, a választások elrendeltettek, a ház nem volt együtt és rövidesen pár hét alatt ezek után a nyilatkozatok és biztositások után bevonultunk Boszniába, tömérdek pénzt költöttünk rá, megrendítettük a magyar állam hitelét, ugy, hogy Széll Kálmán akkori pénzügyminiszter kénytelen volt állásáról lemondani,', , —