Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-365

565. országos ülés 1903 deczember 29-én, kedden. 20 nemcsak semmiféle ellentétek nincsenek, hanem azok egymás szive lüktetését teljesen megértik és osztják. De ennek nem az a módja, hogy a nemzet igyekezzék megérteni a hadsereget és a maga érzelmeit és aspiráczióit alárendelni azoknak az érzelmeknek és aspiráczióknak, a melyek a hadseregben uralkodnak, mert hisz az is világos, hogy a hadsereg a nemzetnek a szerve, és nem megfordítva; (Igaz! TJgy van! balfelöl.) ha tehát kívánatos az összeforradás, a mint én hiszem és vallom, hogy kívánatos, akkor annak csak egyetlenegy útja és módja van, hogy a hadsereg igyekezzék megérteni a nemzetet, a hadsereg merítse az ő szellemét a nemzet szelleméből, (Helyeslés balfelöl.) és a hadsereg oszsza azokat az érzelmeket, vágyakat és törekvéseket, melyek a nemzet szivéből és lelkéből fakadnak. Erre törekszünk mi minden erőnkkel, minden gondolatunkkal, és mi is kérjük az igen t. honvédelmi miniszter urat: támogasson bennünket e törekvésünkben. Hiszen az élet minduntalan ráczáfol az igen t. honvédelmi miniszter úrra és az élet nekünk nap-nap után megmutatja azt, milyen nagy örvény van a két felfogás és a két test: a nemzet teste és a hadsereg teste között. Saját tapasztalatainkból ismerjük azt a szellemet, mi is voltunk katonák, én is szolgáltam a hadseregben és mint tartalékos tisztnek volt alkalmam a tisztikarral érintkezni és megismerni azt a szellemet, a mely ott honol és mondhatom, — nem panaszkodom, hogy összeütközéseim voltak, — de azok a tapasztalatok, a melyeket ott szereztem, legalább is elszomoritanak, mert ha mást nem éreztem, de azt éreztem, hogy az a hadsereg és az a tisztikar ettől a nemzettől legalább is teljesen idegen. Az igen t. miniszterelnök urnak minapi beszédével Szederkényi Nándor igen t. barátom olyan behatóan foglalkozott tegnapi nagy beszé- • dében, annak különösen történelmi vonatkozásait oly fényes érvekkel czáfolta meg, hogy nekem ezen a téren igazán már csak böngészni valóm van. Különösen fényesen czáfolta meg Szederkényi Nándor t. barátom az igen t. miniszterelnök urnak azt a történelmi allúzióját és történelmi distinkczióját, mely szerint az uralkodóház már igen hosszú idő óta ezekben a kérdésekben azt az álláspontot foglalja el, hogy a tisztképzés terén és annak a törekvésnek a terén, hogy a magyar elem, a magyar nemzet fiai a hadseregben, mint tisztek helyet foglaljanak, mindig bizonyos engedékenységet tanúsított, de époly mereven állott szemben mindig azzal a törekvésével és vágyával a nemzetnek, hogy a szolgálati és vezényleti nyelv a magyar hadseregben magyarrá tétessék. Kimutatta Szederkényi Nándor t. barátom, hogy nem áll az, mintha a nemzet ebbe belenyugodott volna. Bn tehát ezzel a részszel nem is foglalkozom, hanem keresem azt az intencziót, a mely a t. miniszterelnök urat vezethette akkor, a mikor ezt a distinkcziót megtette. Mit akart mondani a t. miniszterelnök ur azzal, hogy feltárta a történelem világítása szerint ennek az ügynek múltbeli és jelenbeli állapotát? Következtetést akart vonni ebből a jövőre nézve is? Azt akarta ebből deriválni, hogy miután a múltban igy volt, hogy miután a multban a magyar szolgálati és vezénynyelv tekintetében a dinasztia és a trón részéről mindig engesztelhetetlen magatartást és álláspontot talált a nemzet, tehát ennek igy kell maradni a jövőre nézve is? Ha ez igy van, akkor az igen t. miniszterelnök ur maga rontja le azoknak az u. n. reformoknak erkölcsi értékét, a melyeket idehozott, és a melyek alapján azt követeli, hogy itt minden ellenállás megszűnjék és ő neki a kormányzat eszközei megadassanak. Mert ha valami, akkor csak az az egyetlenegy dolog volna képes a nemzetet megnyugtatni e sovány reformok értéke felől, ha tudná a nemzet, hogy ezeknek a reformoknak és intézkedéseknek kitűzött czélja a magyar szolgálati és vezényleti nyelvnek a megvalósítása és ezzel a hadseregnek nemzeti szellemben való teljes átalakítása. De ha a t. miniszterelnök ur egyszerűen megfosztja a nemzetet még a reményétől is annak, hogy ezt a czélját valaha elérhesse, akkor természetesnek kell találnia, hogy a nemzet ezekbe az eredményekbe belenyugodni nem tud, és ez a nemzet meg nem elégedhetik ezekkel a reformokkal, hogy ezekben a reformokban a megoldást igaz magyar szívvel megtalálni nem tudja és akkor igen természetesnek kell találnia a t. kormánynak is, hogy ez a válság a mai napig sincsen megoldva és hogy a küzdelem folyik mindaddig, a mig a legfőbb akadály, az az engesztelhetetlen akarat eltávolítva nincsen. (Helyeslések a szélsöbaloldálon.) És a mit a t. miniszterelnök ur itt mondott, a mit ő a történelmi allúzióból levont, az semmi más, mint szelídebb alakban való ismétlése a Chlopyban hangoztatott és a királyi manifesztumban ismételt tónusnak. Ez a dolog, t. képviselőház, ez az egy körülmény maga felment minket minden további felelőség alól a küzdelem folytatása iránt, sőt egyenesen kötelességünkké teszi, hogy ezt a merev álláspontot, a mely a nemzetet még a reménytől is megfosztja, hasonló merev állásponttal megtörjük és a nemzet számára a valódi kibontakozásnak, a czél kitűzése által való kibontakozásnak útját megmutassuk. (Helyeslései a szélsöbaloldálon.) Közgazdasági kérdéseket is emiitett az igen t. miniszterelnök ur beszédében, én azonban azokkal, miután a tárgygyal összefüggésben nincsenek, foglalkozni nem kívánok, csupán annyit jegyzek meg, hogy az a politika, a mely habozás nélkül túltette magát azokon a fontos garancziális rendelkezéseken, a melyek az egész képviselőház, annak minden pártja és igy az