Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-376

332 376. országos ülés 1904 január 15-én, pénteken. Nem lehet itt szó megnyugvásról, nem lehet szó soha addig, mig mi nemzetünk igazát ki nem vívjuk, mig a magyar állam önállóságát a független magyar hadsereg felállításával nem biztosítottuk. Nem lehet ezt a megnyugvást előidézni sem hatalmi szóval, sem opportunizmussal. Hatalmi szóval nem lehet elérni azért, mert hiszen a hatalomnak erőlködése mindig, tudjuk nagyon jól, magának a hatalomnak katasztrófafáját idézte elő, de azért sem lehet, mert az elmúlt századoknak története megtanított minket az osztrák hűségnek hitelére. Hiszen megszegték folytonosan szentesitett törvényeinket. Hogyan hízzunk tehát ígéreteikben ? Legyen vége a magyar nemzet jámbor naivságának (TJgy van halfelöl.) és most már a hallottak után legyen résen minden magyar, a legegyszerűbb választópolgár is, de az ő képviselőik is, itt vagy amott, az ellenzéken vagy a kormánypárton egyaránt, mert a tapasztalt osztrák támadásoknak visszaverése immár a nemzet közlelkiismeretének és becsületének követelése. (Ugy van! a baloldalon.) Ezt az immár felébredt közlelkiismeretet nem lehet ám elhallgattatni semmikcpen, a Deák Ferenczre való ismételt hivatkozással sem, mert mi tudjuk nagyon jól és ha a t. közös hadügyminiszter ur nem tudja, ám olvassa el, gróf Lónyai Menyhértnek a kiegyezési tárgyalások előkészítő munkálatai folyamán vezetett naplójából megtudhatja, hogy a törvénynyé vált javaslatba nem ok nélkül iktatták bele a »magyar hadsereget*, megtanulhatja, hogy az ő czentralista elődjei 1867-ben micsoda merev ellentáilást fejtettek ki a magyar hadsereg intézményének még csak említése ellen is, hogy Deák Ferencz és társai mily határozottsággal ragaszkodtak ennek fen tartásához, annyira, hogy Deák Ferencz Lónyai utján megfenyegette az ő pártját, hogy inkább az oppoziczióba fog menni, semhogy a maga álláspontjából bármit is engedjen. A mikor önök egy 36 esztendős gyakorlatra hivatkoznak, a melynek folyamán a magjar nemzeti követelések állítólag határozottabb alakban fel nem merültek, akkor ez félreismerése vagy szándékos elhallgatása a történeti tényeknek. A véderőjavaslat tárgyalásai, évenkint megújuló katonai vitáink mutatják, hogy erről az oldalról, az önök oldaláról és a t. középről is, bár nem az önálló magyar hadsereg általunk vallott álláspontján, a nemzeti követelések mindig beható vita tárgyául szolgáltak. De nemcsak az ellenzéki, különösen a függetlenségi párt magatartására hivatkozhatom. Ott vannak mindjárt az osztrák felfogás szerinti felségjognak állítólag kedvező 1867-iki békemű megalkotása után mindjárt az első véderőtörvény tárgyalása alkalmával Kerkapoly előadó által tett kijelentések, a melyekből megtanulhatja a közös hadügyminiszter ur, hogy mikép magyarázták a hadsereg közösségét. Nem akarok erre bővebben kitérni, csak rámutatok arra, hogy az a Kerkapoly Károly, a ki a vezényleti nyelv kivételével a magyar hadsereg nemzeti berendezése tekintetében a mi álláspontunkhoz nagyon közel eső állást foglalt el, azzal honoráltatott, hogy nyomban az első véderőtörvény letárgyalása után honvédelmi államtitkárrá neveztetett ki, tehát annak a gr. Andrássy Gyulának munkatársául, a kire való hivatkozással akarja megtámadni Pitreich közös hadügyminiszter ur a mi álláspontunkat, íme közvetlenül 1867-ben a hadsereg közösségét, a felségjogokat nem ugy értelmezték, a mint ma teszik, hanem ugy, hogy az dualisztikus intézmény, s így abban a magyar nemzet jogos igényeinek a paritás alaj>ján kell érvényesülést szerezni. (Igaz! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) A t. miniszterelnök ur beszédének folyamán a hadsereg hagyományainak tiszteletét követeli tőlünk. Százszor elmondott dolgokat nem akarok ismételni. Vérezni meg nem szűnő, folyton folyvást, feltépett sebeket nem akarok mélyíteni, de csodálkozom a miniszterelnök úron, hogy szükségét látta ezen hagyományokat védelmébe fogadni. A katonai tisztikar becsületét ugyan erről az oldalról soha meg nem támadta senki. Erre példát Dekünk mutatni nem tud! (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) B. Kaas ivor: Elitélése Leiningennek az a beszéd! Bakonyi Samu: És ha közeledés mutatkozik állítólag a tisztikar részéről a nemzeti aspirácziókhoz, ugyan, t. többség, honnan van az, hogy soha egyetlenegy nemzeti ünnepünkön sem látjuk a hadsereget, sőt azt tapasztaljuk, hogy meg van nekik tiltva az azokban való részvétel, melyet politikai demonstrácziónak mondana a t. honvédelmi miniszter ur, a melyet a Dienstreglement 46. szakaszának súlya alá helyezne, a melyet ugy állított oda a közös hadügyminiszter, mint a hadsereg szellemének megtestesülését, a melyet odaállított a magyar törvényhozás fölé, a mely az ő számára nem létezik, mert ő csak katona és csak a Dienstreglement-t ismeri. Hagyományokról ne beszéljünk itt. azokat kár volt szóbahozni, hiszen erre is ráillik, a mit Lamartine a nagy forradalom egyik epizódjáról mond, hogy annak a története telve van vérrel és könynyel. E hagyományoknak története is tele van vérrel és könynyel, tele van a magyar nemzet vérével, a magyarok özvegyeinek és árváinak könyeivel. (Elénk tetszés a szélsőbaloldalon.) Lamartine hozzáteszi, hogy e hagyományoknak azonban megvan a maguk tanulsága a népek számára, én pedig hozzátehetem, hogy megvan a maguk tanulsága a trónok számára is. Csak az a baj, hogy ezeket a tanulságokat nem szívlelik meg sem a népek, sem a trónok. Fájdalom, nem szívleli meg a magyar nemzet sem. Pedig ha a nemzet számára örök tanulság az, hogy: »Itt élned, halnod kell!«, a dinasztiának