Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-376

376. országos ülés 190í január 15-én, pénteken. 329 szitésére irányuló vonatkozásában közös ügygyé a mi törvényünk helyes értelmezése szerint nem tehető, (ügy van! TJgy van! a hal- és a szélsőhaloldalon.) Épen azért nagy zuhanást látok én nemcsak a hadügyminiszter ur felfogásában, de a t. miniszterelnök urnak ezzel szolidaritást valló tegnapi nyilatkozataiban is annak folytán, hogy ő a bővebb felvilágosításokat, a mint monda, a delegáczió illetékessége alá tartozóknak jelenti ki. Mert hiszen, ha nem közös ügy a tisztnevelés, sem mint a közoktatásügynek, sem mint a hadsereg kiegészítésének egyik kategóriája, akkor az semmiféle módon, semmiféle vonatkozásában a magyar delegáczió elé sem tartozhatik, (TJgy van! TJgy van! a szélsőhaloldalon.) hanem egyedül és kizárólag idetartozik, a magyar országgyűlés hatáskörébe. (Igaz! TJgy van! a szélsőhaloldalon.) Lássuk, t. ház, hogy mennyiben fedik egy másik_ értékesnek mondott pontját a t. szabadelvű párt katonai programmjának és a miniszterelnök ur Ígéreteinek a közös hadügyminiszter fejtegetései, nevezetesen a magyar tisztek visszahelyezése kérdésében. Hogy a magyar nemzet önállósága és a magyar nemzet jövőjének állandó biztosítása szempontjából milyen kevés értéke van az 1867-es békeműnek, azt semmi sem bizonyítja inkább, mint a közös hadügyminiszternek az a beismerése, hogy ők csak annyira becsülték a magyar királynak legfőbb haduri minőségben kiadott, 1868 augusztus 6-án kelt rendeletét, hogy az náluk úgyszólván elkallódott, hogy azt figyelembe sem vették, már nem is ismerték, a hadügyi kormány vezetőjét sem véve ki, a ki ezt beismerte és a mely beismerése világosan benne van a közös^ hadügyminiszternek minapi fejtegetésében. És mi garanczia lehet tehát egyáltalán ezeknek a reformigéreteknek a teljesítésében, mikor egy királyi, egy legfőbb haduri parancsnak ennyi súlyt, ennyi értéket tulajdonítanak a hadügyi kormányzat vezetői? Hiszen hogyan bizhassunk mi egyáltalán abban, hogy bármi, csak a legkisebbke mértékben is teljesülni fog a magyar nemzet jogos aspiráczióiból, mikor azt látjuk, hogy a magyar nemzet törvényhozásának is alárendelt, és habár nem közvetlenül is, de ennek is felelőséggel tartozó közös hadügyminiszter nem azt mondja világosan, hogy: én alávetem magamat; nem deferál a magyar törvényhozás akaratának, hanem azzal szembehelyezkedik az által, hogy elég vakmerő ezen nemzeti akarat teljesítésének a határait megszabni! ;Mi azt követeljük attól a közös hadügyminisztertől, hogy respektálja a magyar nemzet akaratát, engedelmeskedjék annak és ne merészkedjék a határok megszabásáról beszélni. (Igaz! TJgy van! a szélsőhaloldalon.) Hiszen mikor azt halljuk az osztrák delegáczióból felénk kiáltani és pedig a hadügyi kormány fejétől, hogy nem lesz oly hadügyminiszter a világon, a ki a törvényhozás akaratát azokon a határokon túl teljesítse és EÉPVH, KAPLÓ. 1901 1906 XXI. KÖTET. respektálja, a mely határokat az ő katonai egyoldalú felfogása megszab, akkor ez nemcsak támadás, de nyílt ellenszegülés a magyar állam ellen (Igaz! TJgy van! a szélsőhaloldalon), a mit eléggé megtorolni nem lehet, a minek megtorlására azonban — fájdalom — ott és itt, egyaránt hiányzik az erő. (Igaz! TJgy van! a szélsőhaloldalon.) És azután ott van a zászlókérdés. Ez a régóta vajúdó kérdés is tárgya a magyar aspiráezióknak. A most folyamatban lévő harcznak megindulása előtt az 1902. évi delegáczionális ülésekben azt mondotta Széll Kálmán volt miniszterelnök ur, hogy ő gondoskodni fog arról, törekvése neki, és ez iránt már meg is van a legfelsőbb helyen a megérlelt elhatározás, hogy a hadseregben a jelvény- és zászlókérdés a magyar állam közjogának megfelelőleg oldassék meg. Hogy mit értett ezen, a magyar állam közjogának megfelelő megoldás alatt, azt mindenkinek a találékonyságára bízta: sem ő tőle, sem utódaitól, sem azóta senkitől illetékes helyről nem hallottuk, hogy tulaj donképen mik ennek a megoldásnak a rudimentumai, bennünket utalnak ide is, oda is, belátásra, türelemre kérnek, kívánják tőlünk a harcznak abbahagyását, rossz néven veszik tőlünk a történtek után azt is, hogy a magyar nemzet követeléseinek a védelmére és az azok ellen intézett támadásoknak visszaverésére vállalkozunk, de igazi megnyugtatást nem hallunk senkitől arra nézve, hogy csakugyan közjogunknak megfelelő megoldást fognak ezek a kérdések találni, (Igaz! TJgy van! a szélsőhaloldalon.) És az a némaság, a mely e tekintetben foglaltatik a közös hadügyminiszter expozéjában, nekem eléggé ékesen szóló, és — fájdalom — eléggé elszomorító válasz, (TJgy van! a szélsőhaloldalon.) a mely tartalmazza azt a feleletet, hogy mi ugyan semmit sem várhatunk e részben, és ha mégis valami megoldást látunk majd ebből a vajúdásból, az rosszabb lesz a mai állapotnál is; az, t. ház, a nemzeti ellentállást, azt hiszem, hogy még nagyobb erőre, nagyobb tűzre fogja éleszteni és sorvadó közállapotainkat még jobban meg fogja rontani. Egyáltalában talán nem túlzás és nem szerénytelenség itt ezen az oldalon az iránt is kérdést intézni a t. kormányhoz, hogy tulajdonképen mily formában fognak ezek a reformok elénk kerülni. Mert ha valamely kérdésben, ugy ezekben áll az, hogy forma dat esse rei, a mikor minduntalan körül kell sánczolnunk magunkat közjogunk, alkotmányunk formaszerü meghatározásaival, a mikor minduntalan tapasztaljuk, hogy ezeket a sánczokat ostromolják és védő vonalainkat át meg át törik. A t. miniszterelnök ur egy innen elhangzott beszéd alatt közbeszólás formájában állást látszott foglalni az ellen, mintha a megígért katonai reformok törvény alakjában kerülnének megoldás alá, azt mondván nevezetesen, hogy nem tartoznak a véderőtörvény keretébe. Most már Pitreich 42