Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.
Ülésnapok - 1901-376
376. országos ülés 190í január 15-én, pénteken. 327 maradt közjogi vitát. Most is e 14 hónap óta tartó katonai vitában azzal a sajátságos jelenséggel találkozunk, hogy nem is katonai vitát folytatunk, hanem kénytelenek vagyunk ennek a keretében folyton közjogi momentumokkal foglalkozni, mert azon hagyományokhoz hiven, a melyeket a t. miniszterelnök ur annyira védelmébe vett, katonai részről következetesen támadásokat intéznek ellenünk. Nekem szándékom volt különben is szóvá tenni egy pár katonai kérdést, a melyet szerintem egy katonai javaslat tárgyalásánál szó nélkül hagyni nem szabad. De most is utániban áll az a szerencsétlen hagyomány, a magyar törvényhozásnak az az átka, hogy közjogi vitákkal kénytelen elfoglalni idejét. Nem foglalkozhatunk a tulajdonképeni katonai dolgokkal, mert a legiiletékesebbnekmondott kompetens hadügyi szakember, a hadügyi kormányzat feje, közjogi támadásokat intézett Magyarország ellen, a melyeket a miniszterelnök ur a helyett, hogy visszavert volna, védelmébe fogadott, sőt azokkal magát azonosította. (Igaz! Ugy van! bal felöl és a szélsőbaloldalon.) Védelmének kiindulási pontjában egy distinkeziót tesz a miniszterelnök ur, nevezetesen, hogy meg kell különböztetni azt a jelenséget, a melynek elitélésére ó' is kötelezettnek tartotta magát: az osztrák miniszterelnökünk a támadását, a ki Magyarország közjogának magyarázatába bocsátkozott, a közös hadügyminiszter állásfoglalásától, a ki szerinte Magyarország közjogát nem érintette. Meggyőződésem szerint, ha a miniszterelnök urnak kötelessége volt az osztrák miniszterelnök támadását visszaverni, akkor kétszeresen kötelessége lett volna állást foglalni a közös hadügyminiszter úrral szemben, a kire már nem mondhatja, hogy »előkelő idegen«, mert az Magyarországnak is minisztere, a magyar törvényhozás akaratának is alá van rendelve és igy respektálni köteles, a mit ez a törvényhozás határoz, az ellenállást nem foglalhat, mert miniszteri minőségében elkövetett támadásokért felelőséggel tartozik, mert miniszteri minősége őt, sajnos, a magyar közjognak is tényezőjévé teszi. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Azt mondják, t. ház, hogy haladást tapasztalunk a hatalom részéről a magyar nemzeti aspirácziók, a magyar nemzeti követelmények elismerése tekintetében. Mit látunk azonban ? Csak egy jelenségre kívánok rámutatni. 1867 óta vájjon gondoltak-e csak egyetlenegyszer is komolyan arra, hogy a hadügyminiszteri székbe magyar embert ültessenek? Hiszen voltak kiváló magyar katonák, a kikre azonban tudjuk, hogy mi sors vár: azok egy bizonyos pontnál feljebb nem haladhattak, azoknak a hadügyeknek önálló vezetésében részt nem juttattak. Innen származik azután az, hogy nekünk a miniszterelnök ur szerint nagy elismeréssel kell fogadnunk, ha a támadásban szerinte észlelhető bizonyos mérséklettel találkozunk. Már ez maga is olyan kegyelmi tény velünk szemben, a melyért nagy hálálkodással kell viseltetnünk. És mit mutat ez? Mutatja, bizonyítja ez másfelől azt a tényt, hogy az a bizalom a magyar nemzet ősi erényében, iájdalom, nem maradt egyéb üres jelszónál ; mert hiszen kell-e a bizalmatlanság kétségbevonhatatlanabb bizonyítására más, mint az, hogy a hadügyeknek vezetésére magyar embert megbízhatónak nem találnak odafenn? Azt mondja a t. miniszterelnök ur tegnapi védőbeszédében, hogy a közös hadügyminisztert azért nem lehet onnan bírálat tárgyává tenni, mert hiszen ő mint katona beszélt, azonban merem állítani, figyelmes átolvasás és tanulmányozás után, a hadügyminiszter ur beszédéről, hogy bizony ő politikailag is állást foglalt, mert hiszen foglalkozott — ki vonhatná kétségbe — a t. szabadelvű pártnak a prograoimjával és megvonta azokat a határokat, a melyeken túl nem engedi meg annak az érvényesítését sem. Mi egyéb ez, mint az osztrák hagyományos politikai felfogásnak az előtérbe njomulása a katonai kérdésben ? Mi egyéb ez annál, hogy az osztrák politika épen a katonai szakembert befolyásolja a t. szahadelviipárti többség programmjának a megítélésében ? Én felszólalásomban nem akarok foglalkozni azokkal a beszédekkel, a melyek az osztrák delegáczióban elhangzottak, részint a hadügyminiszter ur expozéját megelőzőleg, részint pedig azt követőleg. Én nem törődöm azzal, hogy micsoda felfogásnak adnak ők ott egyáltalában kifejezést ; az mi reánk, meggyőződésem szerint, teljesen közömbös. De igenis, reánk tartozik, hogy mit mondott Magyarországnak is közös hadügyminisztere ; és ebben az összefüggésben azután konstatálnom kell, hogy a közös hadügyminiszter, a ki köteles alkalmazkodni a magyar törvényhozás által elfoglalt állásponthoz és felfogáshoz, ez a közös hadügyminiszter azonosította magát a dr. Derschatta határozati javaslata által kifejezett felfogással. (Igaz! Ugy vaníbalfelől.) r És mit mond dr. Derschatta urnak ez az egyhangúlag, vagy, azt hiszem, nagyon csekély kisebbséggel szemben elfogadott határozati javaslata? Nem merő negácziója-e ez a szabadelvű párt határozatában a felségjogokra vonatkozólag elfoglalt álláspontnak ? Nem merő megtagadása-e ez a magyar képviselőház által egyhangúlag elfogadott határozatnak ? És ha a közös hadügyminiszter ur azonosította magát azzal az 03ztrák felfogással, a mely a ház határozatának a felségjogokra vonatkozólag merő negácziója: akkor, tisztelt képviselőház, kétségtelenül áll és további bizonyításra nem szorul az, hogy Pitreich közös hadügyminiszter politikája merő ellentéte a magyar törvényhozás által egyhangúlag kifejezett álláspontnak. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.)
