Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-371

210 371. országos ülés i90i január 9-én, szombaton. a múlt héten, mondhatnám, egyhangúlag vagyis egy hang kivételével elfogadott, hogy (olvassa): » Mikor a felelős kormány miniszterelnökének hozzájárulásával keletkezik egy határozat, akkor azzal a határozati javaslattal nemcsak egy formulának a promulgácziójáról van szó, a melyet felnőttek oktatásának szokás nevezni, hanem benne van egy közjogi aktus, a mely a chlopyi hadiparancäcsal szemben megállapítja azt, hogy az a felfogás, mintha itt a nemzeti vezérleti és vezényleti nyelv felett való rendelkezési jog bármikor és valaha kizárólagos felségjog gyanánt kezeltetett volna, közjogunk értelmében teljesen helytelen.« (Helyeslések a szélsfbaloldalon.) Hogy ezt igy fogta fel a függetlenségi párt, a mely ezen határozathozatallal, vagyis annak felajánlásával és elfogadásával indíttatva érezte magát, hogy a rendkívüli eszközökről, erről a parlamenti harczról letegyen, hogy a nemzeti nyelvnek követelését stb. jobb időkre, lehetséges módokra halaszsza el, hogy mondom azt igy értelmezte, nehogy hitvány rágalmazónak tűnjem fel, elhoztam a »Szózat a magyar nemzethez« czimü röpiratot, a melyet Kossuth Ferencz pártelnök és dr. Mezőssy Béla előadó irtak alá. (Sálijuk! Halljuk!) Ebben az ide vonatkozó passzus a következő (olvassa): »Chlopyban a császár a hadsereghez kiáltványt intézett, a melyben tudtul adja, hogy a hadsereg vezérleti nyelvének megállapítása az ő korlátlan fejedelmi joga, a melyhez a néptörzsnek nincs semmi köze és egyúttal kijelentette, hogy e jogához nyúlni nem enged soha és érintetlenül fogja átruházni örököseire.* Ez a bevezetés, a mely a történeti tényeknek megismétlése. »Ezzel szemben harczunk eredményeképen Magyarország miniszterelnöke* — tehát jelenleg Tisza István ur — ^kijelentette és a magyar képviselőház határozatilag fogja kimondani — a mi most már megtörtént — hogy minden jognak forrása a nemzeti akarat, (Helyeslés a szélsöbaloldülon.) és igy a hadsereg vezérleti, vezényleti nyelvének meghatározási joga is a magyar törvényhozást illeti meg* Tehát nem a királyt! Polónyi Géza: A királyt és a nemzetet együtt illeti meg! B. Kaas Ivor: Igenf De nem külön a királyt! Ezzel kimondatott, hogy e jogunkkal bármely pillanatban élhetünk, a midőn a nemzet olyan képviselőket küld az országgyűlésbe, a kik a jogot valósággá, ténynj ó kívánják tenni. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Hogy ilyen képviselők alatt nyilván a szabadelvüpárti többségét nem értették, azt csak gondolom. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Esetleg őket is!) Tudom. Hiszen ismételve felemlítették erre vonatkozólag, hogy ezen nemzeti jog védelmére sorakozzanak ők is, fogjunk kezet az ellenzékkel mindannyian és ha együtt vagyunk a törvény és alkotmány és a nemzet védelmében valamennyien, akkor reméljük — százszor mondottuk ezt — hogy ezen jognak nem lesz akadálya odafenn, a mi mélyen tisztelt királyunknál. A király személyére is vonatkozik ugyanez a függetlenségi párti kiáltvány, mert hozzáteszi: »A korona is hallgatag hozzájárult e felfogás megér ősi téséhez«. Nem egészen világos előttem, hogy a koronának hallgatag hozzájárulását miből következtetik azok, a kik ezt a nyilatkozatot kiadták. Semmi esetre sem következtethetik másból,jmint a miniszterelnök urnak vagy itt a házban, vagy egyebütt tett nyilatkozatából. Mert hogy sem a chlopyi hapiparancshól, sem a bécsi Reichsrathban elhangzott beszédekből erre következtetést nem vonhatnak, az előttem annyival világosabb, mert megint utalhatok a bécsi beszédekre a miniszterelnök úrra való vonatkozásokban. Nem azokra az itt sokszor kifogásolt részletekre, hanem egynéhány más, ezzel rokon passzust leszek bátor felolvasni. November 17-én az a hires Körber-íéle nyilatkozat igy hangzott: »Világosan kitűnik a magyar 1867: XII. t.-cz. 5. §-ából, hogy mind a két kormánynak a saját illetősége körében beleszólási joga van, mivel az alkotmányos felelőséget különben fentartani nem lehet. A hadsereg eredete részint osztrák, részint magyar és annak feladata a monarchia szolgálatában áll és ezért annak egységes vezénylete, vezérlete és belszervezete kizárólag ő Felsége mint közös uralkodó kezébe adatott. A magyar 1867: XII. törvény és az 1867-iki deczember 21-ki osztrák törvény a hadseregre nézve Ausztria és Magyarország között közösen megállapított egyensúlyt létesített, melynek értéke épen a jelen időben a legvilágosabban kitűnik és a melyet a monarchia érdekében minden változástól meg kell óvni.« Erre és még néhány egyéb passzusra történt a miniszterelnök urnak mindnyájunkat kielégítő nyilatkozata, a melyre Körber november 20 án a következő szavakkal válaszolt: »A monarchia sokszor elhomályosított alapjogaira az adott esetben hivatkozni a két népképviselet, a két kormány és minden egyes polgárnak jogában áll, mindkét államterületen, ezt egy becsületes magyarázó lelkiismeretességével cselekedtem A magyar miniszterelnök ur a magyar országgyűlésen persze hangsúlyozta ennek azt a jogát, hogy a kiegyezési törvények, bár állandó érvénynyel bírnak, a koronával egyetértőleg önállóan módosíthatók.« Ez ugyanaz, a mit tegnap is hallottunk; korrekt közjogi felfogás. (Tovább olvassa): »De mégis kénytelen volt beismerni, hogy ilyen változtatás minden gyakorlati érvényt nélkülöz mindaddig, mig törvényes utón Ausztriában is elhatározva nincs.« Ha már most azt tekintjük, hogy ezen kérdésben a chlopyi napiparancs, a Körber felfogása és a miniszterelnök ur tegnap itt el-