Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-364

364'-. országos ülés 1903 deczember 28-án, hétfőn. í'i. ezzel kilépnek a tárgyilagos légkörből, és a drámai hatás titkait tanulmányozzák. Egy drámaíró az 1794-iki konvent idejéből két guillotinozást állit elénk annak a bemutatására, hogy a halál milyen lelki tünetekben nyilvánul, és a publikum mily hatást von le azokból. Az egyik ítolandnó asszony, a ki, mikor a vesztőhelyre viszik, fenséges nyugalommal ül a szekerén; mikor a vesztőhelyhez közeledik, nem riad meg, hanem megvetéssel nézi a halált, melyet reámérnek, hidegen lép elébe. A tömeg megdöbben, de hidegen marad, és mintegy megkövülve áll ezen halál láttára. A másik, Dubarry asszony, mikor a guillotine alá viszik, az egész utón jajgat, emlegeti az életet, a guillotine alatt felugrik, és felkiált: » Hóhér ur, csak még egy perczet!« A tömeg mélyen megindult, megrázkódott, mert hiszen ez hat az ő érzékére, a jajgatás, a testi rángatózás átutalása a tömegekre. A t. miniszter ur is siró anyákat emleget, és mindenki megborzad. Hát igenis, ezek drámai mozzanatok, nem is rosszalom, ha igénybe veszik. Csakhogy ezzel a drámai jellemzéssel épen azt mutatták meg, hogy alacsonyan járnak, mert az a drámairó is azt mondja, hogy a szinpad nemes halála Rolandné asszony halála, azt fogják az irók utánozni, és nem Dubarry asszony rángatózásait és kinlodásait, melyek a testi érzelmekre hatnak. Tehát a t. honvédelmi miniszter ur hiába festi azt a rombolást, melyre én azt válaszolom, hogy felölelve históriánkat, azt a rombolást mi is le tudnók rajzolni, a melyet az a politika idézett elő, a melyet önök most is szolgálnak, a miniszterelnök úrral és a többséggel. (TJgy van! a baloldalon.) Ha mi ezt lerajzolnék évszázadok, évtizedek történetén keresztül, ha mi állanánk elő a siró anyákkal, a kik nem tudják gyermekeiket elhelyezni és a kiknek gyermekei elől el van zárva a katonai pálya, mert azt az önök politikája zárja el, (Ugy van! a baloldalon. Mozgás jobbfelöl.) mivel oly fel tótelekhez kötik, a melyek sem az 1867-iki, sem semmiféle törvény alapján meg nem állhatnak, akkor azután nem tudom, hogy néznénk ki. Hát az, hogy a magyar fiúnak anyanyelvén kivül még egy nyelvet, a német nyelvet is kell tudnia, hogy megfelelhessen szolgálati kötelezettségének, mig az osztráknak nem kell más nyelven, mint csak németül tudni: az a paritás, a melyet önök emlegetnek ? Vájjon szabad-e ezt az osztrák súlyt a magyar nemzet nyakába dobni? Igazság ez? (Mozgás a jobboldalon.) Azok a siró anyák, a kik gyermekeiket nem tudják elhelyezni és azok a fiatal emberek, a kik ajtóról-ajtóra járnak — (Ugy van! a baloldalon.) hisz ebben mindnyájunknak van módunk — hogy a postához vagy a vasúthoz segítsük be őket, mert pálya, kenyér kell nekik és akik megelégszenek azzal is, ha dijnoknak veszik fel őket. Ezek pedig nemcsak olyan alacsonyabb nevelésű ifjak, hanem végzett férfiak. B. Kaas Ivor: Doktor, jurisok! Szederkényi Nándor: És mégis Magyarország '] magyar hadseregéből, a melyben mintegy 5000 tiszti állás van, a melyből az osztrákok elfoglalnak két-három ezer helyet, a magyar ifjak ki vannak zárva. E felett sírnak az anyák. Ezt I tudja a t. honvédelmi miniszter ur, de nem tudják az illetők, hogy miben áll ez, mert ha tudnák, ha ez a köztudatba fog átmenni, akkor sem a honvédelmi miniszter, sem a miniszterelnök ur nem fog ugy védekezni, a mint védekezett, mivel akkor az anyáknak átka fog felemelkedni és ez fogja diadalra vezetni azt a küzdelmet, a melynek harczosai vagyunk mi itt. (Ugy van! a baloldalon.) Az talán a rombolás, t. honvédelmi miniszter ur, h? mi azt a régi gonosz rendszert, a mely a magyart kiszorítja saját hadseregének köréből, leromboljuk? Igen, mi le akarjuk azt rombolni, hogy felépítsük benne a magyar nemzet templomát és a magyar nemzet fiainak megnyissuk azt a pályát, a mely őt megilleti, mint megillet minden nemzetet a világon. Ez rombolás? Hiszen már 1790—91-ben az ezredek maguk jöttek és panaszkodtak az országgyűlésnek ós az országgyűlések felirataiban is benne van, hogy a magyar nemzet fiai ki vannak zárva az ezredek soraiból, idegenek foglalják el helyeiket, a magyar nemzet a véderőhen szolgálatot nem tehet és régi dicsőségének színhelyétől el van zárva. A t. honvédelmi miniszter ur, a ki minket mint rombolókat állított oda, gondolja meg azt, hogy mégis nagy különbség van a régi és a mostani hadirendszer között. A t. honvédelmi miniszter urnak tudnia kell, hogy a régi hadirendszernek tulajdonképeni alapja a magyar nemesi felkelés volt; ez volt a gerincze a régi magyar hadiszervezetnek. A mai ezredek csak mintegy utánzatai és folytatásai a régi nemesi bandériumoknak s utódai a magyar törvény értelmében az u. n, telek-katonaságnak. Hiszen azelőtt mindig elsősorban a királynak volt kötelessége a rendelkezésére bocsátott állami javakból gondoskodni az ország megvédéséről; a csapatok neki csak segélyül adattak, hogy a király kötelességének jobban megfelelhessen. A régi magyar hadrendszer tehát a nemesi felkelésből és azokból az ezredekből állott, a melyeket egyes tulajdonosok állítottak ki és bocsátottak a király rendelkezésére. Ilyen bandérium kiállításának kötelezettsége hárult az egyes zászlós urakra, egyes egyházi férfiakra. A régi időben fennállott hadrendszer között óriási a különbség. Régente tényleg a királynak nyújtott segély volt az az , ujoncz, a melyet az országgyűlés ajánlott meg, ma egészen másként áll a dolog; ma többé nem a királynak szavazunk meg ujonczokat, megszűnt a nemesi felkelés, mely a magyar hadrendszernek tulajdonképeni alapját képezte, a mely nemesi felkelésnél — mint azt a napóleoni háborúk idejéből tudjuk, — a magyar nyelv, magyar