Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-370

370. országos ülés 1904- január 8-án, pénteken. 179 (Az elnöM szélcet b. Feilitzsch Arthur foglalja el.) És ennél a kérdésnél azzal szemben, a mit a t. előadó ur az ő beszédében mondott a harczképesség mellett, mi nemcsak nemzeti szempontokat, hanem egyszerűen a józan észnek naturális szempontját hozzuk fel, hogy t. i. midőn gyermekeink nem képesek elég kenyeret és megélhetést találni ebben az országban, midőn minden intelligens pálya, még a végrehajtói állások is túl vannak zsúfolva az intelligencziának odatömörülésével, akkor mi józanság van abban a felfogásban, a mely épen ezen tiszti állásokat és a hadsereget veszi ki a magyar intelligenczia térfoglalása alól ? Hiszen ezrével jönnek a miniszterelnök úrhoz, a miniszter úrhoz is a panaszos levelek, nemcsak intelligens embereknek, hanem a közönségesebb népnek és a polgáregyéneknek levelei is, hogy a magyar ifjúság még az altisztségre sem bir jutni a hadseregnek kötelékében, hogy ezek is csak a német ajka sváb lakosságnak, vagy zsidó polgártársainknak egyéneiből, vagy oda való egyénekből, telnek ki, de a magyar fajú egyének az Alföld, a főváros vagy más tisztán magyar nyelvű vidékek fiai még altisztségre sem birnak jutni, hanem folytonosan a rangban való elmellőzésüket kell tapasztalniuk és ezt a magyar fajhoz való tartozásuknak és a magyar nemzeti álláspontjuknak kell tulajdonitaniok. (ügy van! ügy van! a baloldalon.) Ebben az országban idebent, a midőn tőlünk ujonczfelemelést kivannak és azt melegen ajánlja a t. előadó ur, és midőn tőlünk ezekre a dolgokra nagyobb költséget fognak kívánni, ezeknek mint állam és nemzet nem birjuk ellenértékeként azon feltételeket megszabni, a melyek minden kis államban meg kell hogy legyenek az államiság attribútumaiként, nem birjuk pedig elérni az ellenállásnak azon csekély ereje következtében, a melyet a mi politikusaink kifejtenek. Ne minket vádoljon tehát a t. miniszterelnök ur, hogy ilyen küzdelemnek helyt adunk és a mellett állást foglalunk, még akkor sem, ha ettől a küzdelemtől többen visszaléptek, ne minket vádoljon, hanem vádolja azt a makacs ellenállást, a mely szembe helyezkedik mindig ezzel a felfogással, és a mely önmagára ráhagyatva épugy nem viszi azt keresztül, mint azon legerősebb támadások mellett sem, a melyeket erről az oldalról intéztek, (ügy van! ügy van! balfelöl.) Ezt a küzdelmet kell a t. miniszterelnök urnak olyan kifejezéssel illetni, a melyet a parlamentben felhozni nem szoktunk ? Ezt a kifejezést arra az udvari akaratra kell használni, a mely rátámaszkodik Magyarország egész közéletére, a mely lehetővé teszi és kieszközli azt, hogy itten egész párttöredékek, a melyek pedig meg vannak győződve arról, hogy ezeknek a kívánságoknak teljesítése a nemzetnek érdekében áll, egyszerűen csak az udvari akarat előtt való meghajlással indokolják ezen kívánságuktól való elállásukat. Vájjon a midőn azt mondják — hiszen hallottuk a túloldalról sokszor — hogy helyes és- jogos ugyan ez a kívánságunk, de, minthogy az uralkodó felfogásába ütközik, abba kell hagynunk, az nem időszerű, azt nem lehet keresztülvinni: nem az udvari akaratnak ránehezedéso-e ez egész közjogi életünkre, a pártok gondolkozására és elhatározásaira, s vájjon nem olyan dolog-e ez, t. képviselőház, a melyet alkotmányos szempontból igenis el kell ítélnünk? (ügy van! ügy van! a baloldalon.) És mégis azt látjuk, hogy a mi cselekvésünket — a mely ugyan szembehelyezkedést jelent, de semmiesetre sem hűtlenséget és tüntetést, — vagyis a nemzeti álláspont mellett való szilárd megállást tartják olyannak, melyet a miniszteri székből megróni kell, nem pedig azt a makacs ellentállást, a mely az udvari akarat alakjában szembehelyezkedik mindazzal, a mi nemzeti. Igen, mi ex-lexet teremtünk minden téren, katonai téren is, a czivillista terén is, de ugyanekkor az uralkodó maga közjogi állásával megférhetőnek, ahhoz méltónak találja, hogy egy kormány az országgyűlés által költségvetésileg meg nem szavazott összeget utaljon ki a czivillista részére. Ez önöknél védelmet talál. Mi azonban fájdalommal látjuk, hogy provizóriumokba kergetik az országot ugy, hogy évrőlévre kell az ujonczlétszámra vonatkozó törvényt meghozni; a véderőtörvénynek szerves egészével nem állanak elő, mert az ujonczlétszám felemelése annak keresztülvitelét lehetetlenné tenné, provizóriumokkal dolgoznak a közjogi élet egész vonalán, így Horvátország kérdésében, valamint a vámkérdésben is. Látjuk, hogy a mikor a törvény határozottan előirja, hogy egy közjogi rendnek be nem hozása folytán ennek és ennek a ténynek be kell következni — a mint az önálló vámterület állapotának kellett volna bekövetkeznie, a hol szintén először a jogi állapottal, azután a viszonossággal és sok minden egyébbel jöttek elő — mindig arra törekszenek, hogy az, a mi Magyarország közjogi jelentősége szempontjából nemzeti fejlődésünkre sikeres lehet, kiűzessék, eltávolittassék, ellenben a felső akaratnak, az udvari kívánalmaknak minden fázisát, még a czivillistában is, és általában mindenben teljes mértékben elismerik és honorálják. Az ország nyugalmának a helyreállítása önöknek ott a túloldalon legfőbb törekvésük; más törekvésük sincs, mint az ország nyugalmának helyreállítása, a melyet mi annyira veszélyeztetünk. De ha keressük, hogy önök milyen gondolkozás és milyen eszmék alapján teszik ezt, akkor valóban azt kell mondanunk, hogy nem volna ott a túloldalon veszedelmes az, a mi a szegény Kinizsivel történt, a ki, midőn őt fejedelme követségbe küldötte a törökhöz, azt mondotta fejedelmének: »TJram király, hogy ha követségbe küldesz engem a törökhöz, az én fejemet a török leveszi«. Azt mondta a fejedelem: »Ne félj, ötvenezer fejet fogok én a tiedért le23*