Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-369

B69. országos ülés 190í január 7-én, csütörtökön. 145 létében őket semmiféle czivilhatóság néni kényszerítheti fegyvergyakorlatra, ez már oly állapot, a miért a felelőséget viselje az a kormány, a mely törvénytelen rendeleteket kibocsát és végrehajt. (Helyeslés balfelöl.) Vancsó Gyula: Kénytelen vele! B. Kaas Ivor: Én a felelőségnek semmiféle parányát, mely^ ebből engem ér, magamtól el nem utasítom. Én tudom, hogy ezen helyzetnek nyomasztó nagy súlya és azok az állami fontos tekintetek, melyeket a honvédelmi miniszter ur szives volt nekünk előadni, nagy nyomatékkal birnak. De viszont állítom azt, hogy főoka ezen állapotok bekövetkezésének, a ki nem mérlegelte helyesen a viszonyokat, s egy egész éven keresztül nézte tétlenül, mig kifejlődött a hadseregre nézve is az a borzasztó helyzet, hogy ex-lexbe hoztak ott százezreket. (Ugy van! balfelöl.) Hát kérem a póttartalékosok! Itt van a kolozsvári eset. Hiszen csak egy hatósági személynek a cselekedete. De mutatja azt a nehéz felfogásbeli különbséget, a hazafias kötelességeknek azt az összeütközését, midőn azt kérdi magában az a tanácsos, vagy az a hatósági személy, vagy törvényhatóság, mely fel van szólítva, hogy hajtson végre egy, a póttartalékosokat behivó rendeletet, törvényes e vagy sem? Ha törvényes, végrehajtom; ha nem törvényes, nem vagyok rá feljogosítva, és illetéktelen vagyok. Vagy a magyar törvény ellen vét, vagy a hatósági fegyelem ellen. Ilyen helyzetbe szorították az összes magyar tisztviselőket! Lehetnek, a kik az ilyen dolgon könnyen keresztülesnek, azt mondván: nekünk ezt felülről parancsolják, hát megteszszük. Hiszen talán nekik könnyebb, de annak a póttartalékosnak nehezebb, mert az a hatóság csak a közvetítést viszi, és láttuk Kolozsvárt, hogy az is vonakodik a rendeletet végrehajtani; de annál a póttartalékosnál, ha ő törvény szerint és megyőződése szerint fel van mentve a katonai szolgálat alól, vájjon az engedelmességnek megtagadása micsoda eljárás alá esik, ki fogja azt megítélni, magyar czivil biró-e, a melyhez a póttartalékosok tartoznak, vagy pedig a hadbíró ? És tegyük fel, hogy a hadbíró elé álli itatnak az otthon maradt póttartalékosok; hát akarhatja-e a magyar kormány, elvállalhat]a-e azért a felelőséget, hogy egész Magyarországon ismétlődjenek a bileki esetek a póttartalékosokkal és családapákkal, s hogy a katonai börtönök és kaszárnyák megteljenek elhurczolt polgárokkal? (Ugy van! balfelöl.) A miket itt mondok, azokat nagyon komolyan értem és érzem. Tudom, mennyire súlyos és tűrhetetlen a hadseregnek, a fegyveres erőnek ex-lexbe jutása, a hol a fegyveres erő állíttatik szembe a törvényes erővel. Ezek a következményei az olyan észben előrelátást nem tanúsító politikának, a melyet itt nem ma, hanem KÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. XXI, KÖTET, évek óta tapasztalunk, az u. n. provizóriumokkal való gazdálkodásnak, a mit Bécsben Taaffe egyszer ugy nevezett: És wird fortgewurstelt. Ha nincsen véderőtörvény, hát csak legyen ujoncz, csak legyen delegáczió, csak legyen egy olyan törvény, mint a milyen ebbeD a javaslatban van; egyik esztendőről a másikra és azután: es wird schon gehen. Ezt lehet egy évig, két évig, a törvény indokolása szerint már a harmadikig vinni, de a negyedik esztendőben ez a provizóriumos bölcseség ime csütörtököt mondott. És azért javaslatomban már a czimnél felvettem azt, hogy az 1903-ik évtől szániitandó tíz évre megállapított ujonczjutalék tárgyában hozassák meg a törvény. Jöjjünk ki az ex-lexből; ne megint egy kis provizóriummal, a mely, mint Janus egy kicsit hátranéz 903-ra, egy kicsit előre néz 904-re, azt sem tudja, hogy mit csináljon a 903-mal, azt sem, hogy mit a 904-gyel; hanem jöjjünk ki a provizóriumból, állapítsuk meg az ujonczlétszámot tiz esztendőre. Azt hiszem, a leglojálisabb politika az, mely azt kéri a kormánytól, hogy a hadsereget, ugy azt, a melyet közösnek neveznek és a melyet én is közösnek ismerek el 1903 deczember végéig, és ha újból ugy hozzák a törvényt, hát közös lesz, mint azt a hadsereget, a mely a törvény értelmében magyar, a melyről nekünk disponálási jogunk van, ne tegyük ki annak a koczkázatnak, hogy az hánykódik-vetődik hónapról-hónapra, évről-évre, és senki sem tudja, mi itten a kötelező, mi itt a törvény, mennyi az ujoncz, mennyi a póttartalékos, ki hova tartozik, senki sem tud semmit: es wird fortgewurstelt. (Ugy van! balfelöl.) így nem lehet nagy intézményeket fentartani, igy nem lehet nagy politikát csinálni; igy lehet taktikázni, igy lehet ügyeskedni, igy lehet kormányokat buktatni, kormányokat alakitani, de nem lehet államokat fentartani, nagyhatalmi politikát folytatni, tekintélyt szerezni, ezeket ily módon csak kompromittálni lehet. (Igaz! a baloldalon.) És miért kérem én, hogy ebben a törvényjavaslatban, annak czimében és szövegében az ujonczlétszám tiz évre állapíttassák meg ? Mindenekelőtt a hadsereg érdekében, mint országunkra és a velünk szövetséges viszonyban álló Ausztriára való tekintettel az egész védszervezet konszolidácziőjának érdekében. De nemcsak azért. Népképviselő vagyok, a nép érdekében is. Az a párt, a melyhez tartozni szerencsém van, a mint a katonai javaslatok felmerültek, rögtön azt az álláspontot foglalta el, hogy több katona ne adassék, mint eddig, több teher az országra ne háramoljék, mint a mennyit eddig elviselt és elviselni alig képes. Hiszen az ujonczlétszám felemeléséből indult ki a parlamenti háború, a mely immár a parlamenten kivül is hullámzik ós zavarja közbókénket. Ebben a létszámemelési kísérletben látom én annak okát, 19