Képviselőházi napló, 1901. XX. kötet • 1903. november 30–deczember 23.

Ülésnapok - 1901-359

359. országos ülés 1903 deczember 18-án, pénteken. 287 uj erőt adjon: vájjon a szentelt víznek az az áldásthozó része meghozná-e a föld termését, megadná-e a nemzetnek azt, a mi megélhhetésére szükséges? (Igaz! TJcjy van! a szélsobaloldaíon.) Az a politika, a melyet mi ellenzékiek követtünk, egyenlő az ideálizmus szentelt vizével, egyenlő azzal, hogy sohasem teremtettünk meg semmiféle eszközt, a mely elvégezze a politikai cselekvésnek nehezebb, durvább, keményebb, de termékenyítő részét. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) De nem elég azt mondani, hogy helytelen az az egyoldalú tevékenység. Ki kell mondani, hogy nemcsak indokolt a nemzet czéljaira kivételesen erőteljesebb eszközöket is használatba venni, hanem kell, hogy ezekkel az eszközökkel egyúttal olyan eredményeket biztosítsunk, a melyek az előző állapotok megújulását lehetetlenné is teszik. Volt már egyszer itt rendkívüli eszközökkel folytatott küzdelem a legutóbbi időben, a melynek tanulságait le kell vonnunk. Akkor nagy erővel és kitartással, a t. nemzetiek és disszidensek hozzájárulásával egy obstrukcziót folytattunk, a melynek czélja nem egy személynek a közhatalomról való eltávolítása volt, hanem az, hogy ledöntsük azt a régi rendszert, a mely a jogoknak megkerülésével erőszakkal és korrupczióval akarta a közhatalmat kezében tartani, hogy megteremtsük a törvénynek, jognak és igazságnak korszakát és lehetetlenné tegyük minden időkre annak a régi rendszernek visszatérését. És vájjon értünk-e el eredményeket ebből a szempontból? Bekövetkezett egy másnemű, más szellemű kormányzás, de vájjon lehetetlenné tettük-e, hogy visszatérhessen a régi rendszer, megerősitettük-e intézményekkel, gondoskodtunk-e róla, hogy alapjait lerakjuk ugy, hogy a nemzet részére szükségtelenné tegyük későbbi időkre ezen fegyverek eló'vevését? Kértük akkor Széll Kálmán miniszterelnök urat, hogy ne bizakodjék el az ő személyes uralmában, minden kormányzás véges, évekig tarthat csak. Sürgettük az itt ülő képviselőtársainkat, gróf Apponyi Albertet, hogy jöjjenek segítségünkre és vessük meg közös erővel egy olyan állami szervezetnek, egy olyan parlamenti reformnak alapjait, a mely a nemzeti akaratnak érvényesülését lehetővé teszi. De mindnyájan késlekedtek és csak eldicsekedtek annak a rendszernek fennállásával, a melyet Széll Kálmán megteremtett és a mely a régi korszak visszajövését szerintük kizárta. Három-négy év telt el, és íme, most jön egy uj korszak, a mely rem ismeri el annak a régi rendszernek semmi igazságát. A főispáni állásokat egyszerű családi patrimoniumként kezeli; beállít a maga rendszerének fentartására közegeket a közhatalomba és nem tudja, hogy a főispáni állások nem privát szervei a kormánynak. Szóval: visszahoznak egy oly rendet, a melynek meghalásáért ökölbe szorított kézzel hosszú harezot folytattunk. íme, sikertelen volt, mert intézményes biztosítékok nem voltak, a melyek megakadályozták volna, hogy vissza ne térjen a régi rendszer és hogy annak átka ne sújtsa újból a nemzetet. És ha most is harezot folytatunk, ha egy nagy czél érdekében ezt a hosszú, ránk nézve kínos, szenvedésteljes munkát megtettük : lehetetlen, hogy annak befejezését ne ahhoz fűzzük, hogy olyan intézmények alkottassanak, a melyek megvédelmezik a nemzetnek azon jogait, a melyekért a harcz megindult. Ha valamikor intézményekre szükségünk volt, akkor még inkább szükségünk van azokra ma. Nem akarok visszatérni arra a jelenetre, a mely itt Körber osztrák miniszterelnök ur támadásainak visszaverése alkalmával a megelőző ülésen lefolyt. De engem rendkívül leverő érzéssel töltött el az az egész szczéna. íme tehát a régi politika tér vissza, a mikor rekriminácziókkal, szófecsérléssel akartuk megvédelmezni jogainkat, de nem akartunk teremteni olyan tényt, a mely ország-világ előtt és a hatalom előtt is megmutassa, hogy a mi jogaink egész rendszere ellentétben áll az osztrák miniszterelnök által vallott felfogással. Nem akarom kisebbíteni az osztrák miniszterelnök közjogi álláspontját, hiszen végre is az osztrák állam élén áll. De mindenki tudja, milyen forrásból ered az osztrák miniszterelnök hatalma, mindenki tudja, hogy az nem valamely párt vagy épen egy nemzet vezére, hanem hogy azok az egyének, a kik a miniszterelnöki székben ülnek, rögtön megsemmisülnek, mihelyt a császári akarat nem áll a hátuk mögött. Ki tudja ma, hol van és ki volt Badeni, Taaffe és a többi császári megbízottak, a kik sohasem képviselték a maguk, hanem mindig csak a császár akaratát! Ennek az akaratnak voltak hordozói, mikor odaállitotta őket a hatalom polczára. Ha tehát megelégszünk azzal, hogy harczainkat ezekkel az emberekkel vívjuk meg, és velők egy gorombáskodási aktusban számoljunk le, ha ebben nyilvánul meg az egész jogvédelem, a melyet Magyarország részéről kifejtünk, akkor visszaesünk régi hibáinkba, és nem a sikereket, hanem a látszatokat keressük. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Már az a politika maga is hibás, hogy mi Ausztriával szemben vivunk harezot közjogi kérdéseinkben. Hiszen nekünk mással, mint uralkodónkkal közjogi kérdések tekintetében nincs mit beszélnünk. Ha bennünket támadás ér a közjogi téren, akkor az uralkodóházzal kell számadásunkat tisztába hozni és senki mással nincs rendezkedni valónk. Ez nemcsak közjogilag helyes álláspont, hanem minden tekintetben az egyedül helyes és logikus. Ne méltóztassék feltételezni a Habsburg-házról, hogy annak tagjai bármikor is olyan bábok lettek volna, a kiknek akarata és elhatározása nincs a közviszonyok rendezésében. Éjien egy osztrák iró, Priedjuns, tette meg az összehasonlítást a Hohenzollernek és a Habsburgok között és a Hohenzollernekről lépésről-lépésre kimutatta, hogy