Képviselőházi napló, 1901. XX. kötet • 1903. november 30–deczember 23.

Ülésnapok - 1901-356

356. országos ülés 1903 deczember 11-én, pénteken. 213 miniszterelnök ur nemcsak ezt mondta és az ő kijelentése nem is fedi azt, a mit Kossuth Ferencz kijelentett, mert a miniszterelnök ur azután, a mikor kijelentette, hogy ezen deklarácziót helyesnek tartja, még tovább ment és a mit előzőleg kijelentett, (Halljuk! Sálijuk! a baloldalon.) azt nagy részben visszaszívta, vagy pedig konfundálta. Itt van a kijelentés, a mely mutatja, hogy a miniszterelnök ur kijelentése nem fedi azt, a mit Kossuth Ferencz t. képviselő ur kijelentett, mert azon közjogi deklaráczió után gróf Tisza István ur még a következőket mondta: »Eivégre az sarkalatos alapelve a magyar közjognak, hogy a magyar állam egész szervezete, közjogunk egész rendszere ősidőktől fogva a nemzeti akaraton épült fel, a mely nemzeti akaratnak a királyság megalkotása óta a korona akarata egyik integráns alapelvét képezi.« Ez egészen helytelen, mert a királyi akarat nem volt forrása a nemzeti jogoknak soha. Ez megtagadása a szent korona elméletének, mert a közjogok forrása mindig- a magyar nemzet volt, a mely megnyilatkozott a törvényhozásban, de soha annak integráns részét a korona akarata nem képezte. A miniszterelnök ur ezen kijelentése, mivel a Kossuth-párt szövegét nem fedi, egy részleges Ghlopy, a mely újból beiktatta a királyi akaratot, mint közjogi forrást, ez pedig sohasem volt, sohasem lesz igy, és hiszem, hogy a magyar nemzet mindig elég erős lesz arra, hogy megtagadja ennek a teóriának érvényesülését. Ebből folyik, hogy az a közjogi deklaráczió is, a melyet a Kossuth-párt tett, szintén nem nyert teljes szankcziót a miniszterelnök ur részéről, mert ő tovább ment, hiszen mikor elismerte a Kossuth-féle deklarácziót, azt további kijelentésében megtagadta. Nem volt tehát helyes, hogy a Kossuth-párt alkut kötött, mert közjogi deklarácziót sem kapott, hiszen az teljesen el van rontva azon miniszterelnöki kijelentés által. Ily körülmények közt nem tartom indokoltnak, hogy a t. Kossuth-jjárt, habár az intenczióiukat nem tudom kifogásolni, elállott a rendkívüli parlamenti eszközök alkalmazásától, mert ebben a megegyezésben épen semmi sincs senki számára, (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Ezen deklaráczióban van még egy végső passzus is, melyet kénytelen vagyok ezen padok ürességére való tekintettel felolvasni és ezzel kapcsolatban figyelmeztetni a Kossuth-pártot, hogyha már kijelentették, hogy küzdeni fognak továbbra is az önálló magyar vezérleti és szolgálati nyelvért, jelvényekért, tisztképzésért, katonai törvénykezésért, akkor nem helyes, ha azt nem mutatják, hanem eltávoznak, mert ez akkor nem felel meg azon kijelentésnek, melyet az alkukötésben tettek. Azt mondják ugyanis ünnepélyesen, hogy: kijelenti egyszersmind ez a párt, hogy a párt egyik legfőbb programmpontjául vallott önálló magyar hadsereg intézményének létrehozatala, valamint az ehhez közeledést képező magyar vezényleti és szolgálati nyelvnek, nemzeti jelvényeknek, magyar tisztképzésnek, magyar katonai törvénykezésnek és egyéb katonai jogoknak mielőbbi életbeléptetéséért minden alkalommal teljes erejével küzdeni fog, hogy azokat napirenden tartassa. Ugy látszik azonban, hogy csak mi tartjuk azokat napirenden. Azt hiszem, sikerült ezek szerint azon tételemnek beigazolása, a mely szerint sem a kormány programraja. sem az a Kossuth-féle kiegyezés a magyar nemzeti követelményeket nem fedezi, azokból semmit meg nem valósit. (Ugy van! halfelöl.) Ebből folyólag természetes dolog, hogy mi kötelességünket ismertük, s én a magam részéről, a ki nem tartozom a klubkötelékhez, csak pártkötelékhez, igenis kötelességemnek tartom a további harczot, és hiszem, sőt a magam részéről tudom is, hogy továbbküzdőt. képviselőtársaimmal együtt mindent el fogunk követni, hogy a harczot végigvívjuk. Ha sikere lesz, a nemzetnek lesz jó, ha nem lesz, akkor nekünk senki nem vághatja szemünk közé, hogy elkezdtünk egy harczot, de nem küzdöttük végig. (Ugy van! bal felöl.) E tekintetben velünk szemben semmiféle fondorlat, semmiféle óhajtás, semmiféle akarat nem irányadó. Ennek a vitának igen nagy tanulságai vannak, mert mindenki le van vetkőztetve politikailag, tükör előtt áll minden képviselő, és most látja a nemzet, hogy ki adja meg magát az osztrák kívánságoknak, látja azt, hogy kik settenkednek és nem mernek előlépni, látja azt, hogy kik jönnek, de letörnek, és látja azt, hogy kik nem törnek le, hanem harczolnak végig, (Igaz! ügy van! balfelöl.) Nekünk nem fogja senki a szemünk közé vágni, hogy megindítottunk egy-harczot és tisztességgel végig nem vittük. Nekem az az álláspontom, hogy ennek a harcznak ki kellett volna vivni nemzeti engedményeket, és azokat törvénybe kellett volna foglalni, a mint belefoglalták megelőzőleg őseink. Nem akarok sok törvényt czitálni, habár tudnék, csak röviden kívánok rámutatni az 1840: II. törvényczikkre, a mely egyenesen törvénybe foglalta az ujonczmegajánlás feltételeit, de nemcsak formai feltételeket szabott, hogy mennyi legyen az ujonczlétszám, nem csak azt kötötte ki, hogy hány évig tartassák az fenn, hanem nemzeti követelményeket is kikötött az ujonczmegajánlás (feltételeiül. Egyenesen azt mondja az 1. §., hogy az ország 38.000 ujonczot ajánl a következő feltételek alatt. így a katonai szolgálatot tíz évre teszi, megállapítja azt, hogy előbb is lehet elbocsátani, mielőtt a tíz év eltelnék, megállapítja, hogy az ujonczok elfogadásánál figyelemmel legyenek az ujonczok alkotására, nem a testnek formájára ás mértékére, de annak alkotására; utasítja az. asszentáló tiszteket és orvosokat, hogy miként járjanak el az asszentálásnál, és utasítja, hogy az elaggott és hosszas