Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-336

336. országos ülés 1903 november li-én, szombaton. 65 jelenségnek jogtörténelmi taglalásával én körülbelül teljesítettem kötelességemet, kifejtettem azon indokokat, a melyek felhozhatók akkor is, midőn a nemzethez a honvédelmi kötelezettség álürügye alatt közelítenek, hogy nagyobb és nagyobb áldozatokat kiszipolyozhassanak. A nyelvkérdésre vonatkozólag külön rendelkezést nem tartalmaz az 1867:

XII. t.-cz., hanem azt legújabban beillesztik annak 11. §-ába. Hogy ezt emlékünkben felfrissítsük, felolvasom ezen szakasz rendelkezését: »0 felsége a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai folytán mindaz, a mi az egész hadseregnek és igy a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, ő Felsége által intézendőnek ismertetik el.« Ha valaki pártatlan elfogultsággal ezen törvényszakasz rendelkezése felett premeditál, elsősorban és feltétlenül szemébe kell hogy tűnjön, hogy ezen szakasz a Felségnek ujabb alkotmányos fejedelmi jogokat nem biztosit, hanem elismeri a Felségnek a jogtörténelmi múltban gyökerező alkotmányos fejedelmi jogait. Ha már ez a kérdés igy alakul, akkor jogtörténelmi alapon nem nehéz kimutatni azt, hogy az az államfő, a ki ezen paragrafus rendelkezése alapján a magyar hadsereget magyar nemzeti nyelvétől megfosztja, arra a német szolgálati és vezérleti nyelvet ráoktrojálja, fejedelmi kötelességeivel ellentétbe helyezkedik, (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldálon.) T. ház! Ha visszapillantást vetünk a történelmi és jogtörténelmi múltra a nyelv-, jelvény- és czimerkérdés tekintetében, minő konklúziókhoz jutunk? A magyar királynak alkotmányos fejedelmi joga a hadsereg nyelvének meghatározására, a jelvények minőségére és a czimerkérdésre soha az egész történelmi múltban ki nem terjedt. (Ugy van! a szélsőbaloldálon.) Hogy nagy látképét, nagy perspektíváját adjam ennek a jogtörténelmi igazságnak, egyszerűen utalok arra, hogy a bandériális hadiszervezet idejében a bandériumot kiállító egyének jogosítva voltak saját zászlójuk alatt a királyi hadsereghez csoportosulni. A bandériális hadiszervezet megszűnte után, a mit körülbelül 1715-re tehetünk, midőn a rendes hadsereg létesíttetett, semmi néven nevezendő külön konstitutív intézmény nem alkottatott, a mely a jogtörténelmi múlttól eltérőleg, a Felségnek, mint hadúrnak külön jogokat biztosított volna. Mi következik ebből? Ha nem volt joga annak a Felségnek, annak az államfőnek a bandériális hadiszervezet korszakában a zászlaja alá sereglett hadsereg nyelve, czimere és jelvényei fölött rendelkezni, mint a hogy nem volt joga, s ha 1715-ben, a mikor rendes hadsereg szerveztetik, ilyen ujabb jogokat nem nyert és későbbi törvényhozásaink sem adtak neki ily irányú jogokat, sőt ellenkezőleg, Holló Lajos t. képviselőtársam által a múlt alkalommal is igen szépen vázolt küzdelmeknek egyes mozzanatából KÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. XIX, KÖTET. kivehetőleg a nemzet határozottan és nyíltan fentartotta magának a hadsereg nyelve feletti rendelkezési jogot: akkor 1867-ben a XII. t.-cz. rendelkezései folytán az államfő ilyen jogosítványhoz, ilyen joghoz törvényhozási alapon nem is juthatott. (Ügy van! Ugy van! a szélsőbaloldálon.) Ugyanez áll körülbelül a czimerkérdésre vonatkozólag is, annyi eltéréssel, hogy történelmi hagyományaink ezt a kérdést a nemzet álláspontjának és érdekeinek előnyére sokkal világosabban és határozottan kifejezésre juttatják. A mint tudjuk, a jelenleg közösnek nevezett hadsereg jelvénye a sárga-fekete lobogó, czimere a kétfejű sas. Szives türelmét kérem a t. háznak, hogy a kérdésnek ezen oldalával is jogtörténelmi alapon egy kissé foglalkozhassam. (Halljuk! Hall juh! a szélsőbaloldálon.) Az ausztriai császári czim felvételének históriáját történelmi alapon ezen t. ház minden egyes tagja ismeri, Ezzel tovább foglalkozni tehát ezen beszédem keretében szükségtelennek tartom, s csupán arra szorítkozom, hogy az osztrák császári és illetve az örökös császári czimet felvette a Habsburg-ház 1804-ben. A sárga-fekete lobogó és illetve szin, valamint a kétfejű sas a német római birodalmi császárságnak volt a jelvénye. Heraldikai szempontból ez a jelvény, a kétfejű sas, jelezte volna az egyik föltevés szerint a világi és egyházi legfőbb hatalmat, a másik szerint pedig jelezte volna a két római birodalmat, a keletit és a nyugatit. De bár honnan származzék különben és bármit Jelentsen, ez a kérdés lényegére egyáltalán nem tartozik. De igenis tartozik az, hogy ugy a kétfejű sas, mint a sárga-fekete zászló a németrómai császárságnak jelvénye és czimere. A midőn a német-római örökös császári czimet a Habsburg-ház felvenni óhajtotta, s erre vonatkozólag jegyzőkváltás indult meg az európai diplomácziával, Anglia, valamint Belgium e tekintetben aggályokat táplált és nem akart ennek az elismeréséhez hozzájárulni. Angliának erre vonatkozó jegyzókváltása egy erről szóló történelmi munkában rendelkezésemre áll és a t. ház szives engedelmével ezt felolvasom. (Halljuk! Halljuk! Olvassa): »Nagyobb eltéréseket csak Anglia és Svédország válaszában találunk, mert ámbár Oroszország szintén halogatja hozzájárulását, de ennek csak az a czélja, hogy a bécsi udvart némely orosz érdekekre nézve engedékenyebbé tegye. Anglia ugyan kész az örökös császári czimet elismerni, de hozzáteszi, hogy az esetben, ha valaha a ró mai-német császári korona az ausztriai császári czimtől különválnék, az utóbbi czim viselőjének nem adhatna más rangi elsőbbséget, mint a mely a magyar királyt és a cseh királyt, vagyis az örökös tartományok uralkodóját megilleti.« Ebből a jegyzékváltásból és Angliának nyilatkozatából mi következik tehát ? Anglia már 9