Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-343

343. országos ülés 1903 november 23-án, hétfőn. 275 fel az a vád, hogy c harcz időpontját rosszul választottuk meg, sőt odakünn a társadalomban is igen sokszor halljuk e vádat; azt mondják, hogy nem itt kellett volna az ellenzék erejét konczentrálni, hanem a gazdasági kérdések megvitatásánál, és az önálló vámterület érdekében kellett volna az obstrukcziót megindítani és a harczot felvenni. Kubik Béla: JSTein kellemes ez azoknak az uraknak sohasem \

r Pap Zoltán: Én sem az egyik, sem a másik igazságát nem vitatom, csupán mentségemül hozom fel, hogy ezt a harczot azért kezdtük meg most, mert most kértek tőlünk több katonát, (ügy van! a ssél.söbaloldalon.) Hiszen világos, hogy eszeágában sincsen senkinek a nemzetre káros akcziót kezdeni. Magunk is tudjuk, hogy ez kárral jár, habár nem is azon a téren, a melyen az önök ellenállása okoz kárt, de mindenesetre ,a törvényenkivüli állapot haszonnal nem jár. Ámde, t. ház, azért mert több katonát kértek és mert igy törvényes okunk is volt rá, mi folytatjuk a harczot. Ha katonát kérnek tőlünk az osztrákok, akkor az is törvényes jogunk, hogy adunk-e, mert hiszen az 1867-ik évi törvényczikkben meg van mondva, hogy az ujonczmegajánlás feltételeinek megállapítását a nemzet magának tartja fenn. Ez is mutatja az akkori törvényhozók intenczióját, hogy nem állították feltétlenül, mint abszolút kérdést a nemzet elé, hogy mintegy magától következik, a mint az urak sokszor hangoztatják, hogy az indemnitás megtagadása vagy megadása nem bizalmi kérdés, hanem azt a parlament minden körülmények között meg kell, hogy adja. Nem vitatkozom most, legyen igazságuk. Megengedem, hogy rendezett, alkotmányos államban, a hol ezeket az összegeket nemzeti czélokra fordítják, nem kell bizalmi kérdésnek tekinteni, de a kérdés maga, hogy bizalmi kérdés-e vagy nem, nincsen eldöntve. Én olyan cselédet nem fizetek, a melyik ellenem dolgozik. (Helyeslés a szélsöbaloläalon.) Azt látom, hogy a kormány nem üz nemzeti politikát, tehát én, mint a nemzet tagja, neki pénzt nem adok, ezáltal akarom lehetetlenné tenni a kormányzást. De, mondom, ezen kérdést nem bolygatom, legyen igazuk akár a többségnek, akár nekünk, hanem felhozok egy, az életből merített példát. Meg fogja nekem mindenki engedni, hogy a szolga nem magának, hanem az urának keres. Vegyük fel, hogy van egy gyártelepnek, ipari vállalatnak, vagy gazdasági vállalatnak üzletvezetője, ispánja, gazdatisztje stb. Már most akármilyen a termés, akármilyen a kereset, a jövedelem, akármennyi portékát adnak el, akárhogy gazdagodik is az a kereskedő stb., az az üzletvezető több fizetést nem fog kapni, legfeljebb ajándékot kaphat, de ő nem vagyonosodhátik arányban főnökével. Az ellenzék álláspontja az, hogy mi tudjuk, hogy mire kell nekünk a pénz, mi határozzuk meg és addig nyújtózkodunk, a meddig a takarónk ér és nem engedjük, hogy felülről dirigáljanak bennünket. Azt hiszem, hogy az urak sem veszik rossz néven az ellenzéktől, hogy ilyen törekvéseink vannak, de azt a specziális kérdést a gazdasági kérdésben, hogy melyik jobb, először megerősödni, meggazdagodni és azután felvenni az ilyen harczot, a melyet mi most folytatunk, vagy pedig a hareznak kell megelőzni a gazdagodást, a felhozott példával illusztrálom és azt állítom, hogy nem erősödhetünk meg mindaddig, mig az önállóságnak egy bizonyos gyakorlati fokára nem emelkedünk. (Igaz! ügy van! a szélsőbal-oldalon.) Mert hiszen tudjuk, hogy azt a vitát, a melyet a miniszterelnök úrral most folytatunk ezen kérdések felett, Ausztriában csak formalitásoknak tekintik, formalitásnak nézik a mai állapotokat is, mert hiszen ott még mindig egy egységes Ausztriáról van szó. A chlopy-í hadiparancs, a manifesztum is kimutatta, hogy ott még mindig abban a korszakban élnek, mi pedig önökkel együtt abban a hitben voltunk, hogy a paritás, ha gyakorlatilag nem is, de legalább törvényileg megvan, most meg már a gyakorlati érvényesítést is követeljük. Kézen fekszik, hogy csak papiroson vagyunk önállóak, tehát, — minthogy a szolga sem magának, hanem urának keres és minket Ausztria folyton szipolyoz — meg nem erősödhetünk addig, mig az önállóság bizonyos fokát el nem értük, és igy azt tartom, hogy a mi erősségünk épen abban van, a mint alább lesz szerencsém kifejteni, hogy mi érvényt is tudunk szerezni akaratunknak, mert megvannak az eszközeink is. Mert ha el szeretnék menni üdülni és nincsen hozzá egy garasom sem, akkor nem mehetek el; ép igy,ha van nemzeti vágyam és azt nem valósithatom meg, mert hiszen a karhatalom az eszköze a nemzeti óhajtások megvalósításának — e felett pedig nem rendelkezünk, akkor bizony ugy bánnak a nemzetiségek is velünk, a mint most is tették a kormánynyilatkozatok után. Lehetetlen a nemzeti fejlődést idegen nyelvvel előmozdítani; — fából vaskarika ez, mert azt a felekezeti iskolák előmozdítani nem fogják, mert ehhez az előfeltétel lehetősége nincs meg, tehát ugyanazt teszik a jövendőben is, amit tettek a múltban. A kik ellenkező nézetet vallanak, azok, elismerem, czélszerüségi politikát űznek. Inkább meggyőződésük ellen ^cselekszenek, mintsem hogy ellene szavaznának. OÍ egyéniségüket politikai cselekményben nem akarják lejáratni. A 67-iki törvényt illetőleg kérdem : vájjon az volt-e az iutencziója ennek a törvénynek, az akkori törvényhozásnak és az akkori államférfiaknak, a mit önök mondanak itt a 8. pontban ? Nein tekintem ugyan ezt programúinak, mert hiszen jól mondták Holló Lajos és Rakovszky István képviselőtársaim, hogy ez sem a nemzetnek nem programmja, sem a szabadelvű pártnak nem programmja, hogy ez csak a kormánynak valami35*